Még San Lorenzoban, amikor otthont kerestem, belefutottam egy temetésbe. Előszór csak azt vettem észre, hogy a templomban és körülötte milyen sok ember van. Azt hittem, hogy hamarosan kezdődik a mise, és ezért gyűltek ennyien össze. Csak órák múlva jöttem rá - az egész napot ebben a városban töltöttem -, hogy egy ember halála hozta őket össze, amikor találkoztam a szembejövő gyászmenettel.

Egy másik temetést napokkal később a tv közvetített. Ekkor már nagyon gyanús volt a dolog, hogy mi közöm nekem ehhez?!

Szióka!

Megérzés vagy félelem?
E kettő dolog munkálkodik bennem, hogy, hogy döntsem el, hogy megérzés vagy félelemeim egyikével nézek szembe?
Jött az életembe egy férfi aki először megdöbbentett, hogy érdeklődik irántam, majd jólesett és már akartam, hogy közöm legyen hozzá.

Azt tapasztalom, hogy időről időre önmagunk csapdájába esünk, amiatt, hogy nem megnyilatkozni hagyjuk a dolgokat, hanem előítélettel vagy előfeltevéseket használva közeledünk hozzájuk.

Ha hagyom, hogy a dolog hasson rám, akkor az önmaga valóságában nyilvánul meg a számomra. Ez a tipusú megismerés visz közelebb a valósághoz, a dolgok eredetéhez, gyökeréhez. Ahhoz, hogy hagyjam hatni rám, úgy gondolom lelki rugalmasság szükségeltetik. Ami vagy megvan elsőre, vagy csak később sikerül valahogy ráéreznem.

A napokban elfogadás meditációkat végeztem.

Mit mondjak, az első alkalomnál az egész napot elsunnyogtam. Kitakaritottam, kimostam, olvastam egy könyvet, rágyújtottam, egy kicsi internet, mire rám tőrt: saját magam elől akarok elbújni. Hiába lett tudatos számomra  ez a tény, mégis nehezen vettem rá magam.

Elfogadás: önön magamra.

Hát jött egy nagy adag önsajnálat, nem kellek, stb érzés. Azóta sincs teljesen letisztulva, de már igy is sokat enyhült a szivem. Könnyebb a lelkem. 

A Szaturnusz és az apa utáni feltétlen igény