Az apa utáni feltétlen igény | Önmegvalósítás.hu

Az apa utáni feltétlen igény

A Szaturnusz és az apa utáni feltétlen igény

A Szaturnusz a beavató mester, hogy életünket spirituális alapon, az egyetemes törvények szerint vezessük, szükségünk van a Szaturnusz által jelölt tudásra, képességekre. Ezt a szaturnuszi-mesteri szerepet egy nő nehezebben tölti be saját gyermeke életében, hiszen megannyi érzelem él benne a gyermek irányába, és ezek hatása alatt nehéz mindig következetesnek lenni. És sok nő persze nem csak, hogy gyermekével szemben nehezen tud következetes és szigorú lenni, kellő indoklással, hanem általában a gyermekekhez és minden embertársához inkább kapcsolódik érzelmileg, legyen az akár pozitív, akár negatív érzelem. Ezért is van az, hogy a családon belül az apára vár a Szaturnuszi, beavató szerep, amely szerep ugyanolyan folyamatos, a születés első napjától, a gyermek felnőtté válásáig tart, mint a gondoskodó, anya-szerep. És ezért van az, hogy ha nők uralnák a világot, akkor nem lennének háborúk, de halomra ölnék egymást és a férfiakat érzelmi-indulati alapon.
A Szaturnusz fegyelmezéseit nehezen viseljük, hiába kincset érő tanácsokkal lát el minket az életre, a női emancipáció úgy látszik nem nőtt még fel ahhoz, hogy tisztelni és megfelelően értékelni tudja ezt. Ahogyan sajnos a női emancipáció közben mindannyian, férfiak és nők egyaránt elfelejtettük, hogy egyáltalán mit jelent férfinak lenni. Mi nők nem csak végül, de úgy tűnik nagyrészt már az egyenjogúsági küzdelmek legelejétől kezdve nem a valódi, és értékes férfivel kívánunk egyenrangúak lenni, nem akarjuk a valódi férfi képességeit elsajátítani, mi csak a hitvány férfitől irigyelt önzést, ledérséget, pimaszságot, felelőtlenséget megirigyelve majmoljuk azt női egyenjogúság címén a cigarettás, whiskys, nadrágos forradalmunkkal kezdődően. Sokszor aljasabbak, önzőbbek és felelőtlenebbek vagyunk, mint ők – a rosszfiúkkal versenyzünk, és nem csak a holywoodi filmvásznon, hanem a valóságban is. Persze, ahogyan a valóságban nincs Indiana Jones, úgy nem létezik Lara Croft (Tomb Raider) sem. De létezik sok önálló, szingli: politikus, cégvezető, katona, modell, ügynök, orvos, pszichiáter, pedagógus, hivatalnok, bolti eladó, szalagmunkás stb. Elenyésző százalékuk van tisztában azzal, hogy milyen a valódi férfi, s mik a férfi értékei, s a férfi szerep milyen képességeket igényel. A nők nagyobb fizetést akarnak, nagyobb karriert, mint a párjuké, mert a párkapcsolatban és a házasságban többé nem adják másnak a férfi szerepet, hanem úgy gondolják: már az övék. Így teljes emberek. De hogyan lehetne az övék a szerep, ha fogalmuk sincs mik a férfi valódi értékei? Hogyan lehetne az övék, ha az édesanyjuk is átvette már az apa szerepét és ezért soha senki nem fegyelmezte őket következetesen? És a következetesség nem az, amit sok nő gondol, természetesen érzelmi alapon, és persze aztán indulati alapon, tulajdonképpen, hogy a kicsi gyermeket mindentől óvni és kímélni kell és minden vágyát ki kell elégíteni, és, hogy a gyerekkel csak ők ordíthatnak, hiszen ha az apa ordítana, az olyan durva lenne és ijesztő szegény gyereknek, ehelyett anyuka ordít és néha pofoz, ha épp betelik nála a pohár, tehát indulatból és egyáltalán nem józan megfontolásból és nevelési szándékkal, persze a nők ráfogják a nevelési szándékot mind a hisztérikus fegyelmezési próbálkozásaikra, mind a gyermekben gyönyörködő és élvezkedő kényeztetéseikre és aggodalmaskodásaikra… Azt hiszik, egyenértékű az apa kiabálásával és az apai pofonokkal – óriásit és végzeteset tévednek. Ahhoz képest, hogy mennyire elterjedt és milyen súlyos mértékben szorítják ki a nők a férfit mind a párkapcsolaton belüli, velük szemben szükséges átvilágítói-leleplezési, megtermékenyítői szerepből és a gyermekekkel szembeni fegyelmező és nevelő apa szerepből, és élnek ehelyett családi matriarchátusban kötelezően adózva a családi kasszának, az apai, mára már csak névleges címért adózva. És elterjedt „városi legenda”, az emancipált nők kiokoskodták, hogy az apák nem is vágynak többre, mondják ezt néhányan keserű szájízzel, mások látszólagos elégedettséggel, nagy belenyugvással. De valóban így van ez? A férfiak talán így tervezik előre a családi életüket? „Én csak leadom a pénzt és nézem a tv-t, vagy megyek a kocsmába.” Vagy! „Le se adom a pénzt, csak megyek a kocsmába! És éveket szenvedek egy nő mellett, akivel rendszeresen keresztbe teszünk egymásnak.” Persze a nő sem így tervezi, amit viszont nem tud az, az, hogy ha elhidegíti magától a férfit az irányítói ambícióival, ha megtöri, ugyanúgy nem lesz boldog soha. Egyenjogúság nincs. Ha van, akkor a család tönkremegy. Nem a férfi makacssága miatt, hanem a nő makacssága miatt. Ugyanis, ha elve adott, hogy a nő érzelmesebb, akkor miért ne kellene eleve adott legyen, hogy a férfi racionálisabb legyen, higgadtabban hozzon döntéseket, a gyermeknevelésben, de a kapcsolat működését illetően. Aki spiritualitással foglalkozik, tudja, hogy az érzelmek alacsonyabb rendűek, mint a gondolatok. Tehát a nő akkor egyenrangú a férfivel, amikor higgadtan képes gondolkozni, erre viszont nem elég születni, ugyanis neméből fakadóan érzelmesebb a természete. Ahogyan a lány gyermek megtanulja kontrolálni érzelmeit, indulatait, szeszélyeit az apa fegyelmezése mellett, úgy készül fel a leendő párkapcsolatában is a férfire hallgatni, s majd hagyni a férjét kellő szigorral nevelni gyermekeiket. Milyen szép is lenne így, viszont nem lehet nem észrevenni azt a kétségbeejtő és elharapózott tendenciát, hogy mivel a mai férfiakat és a tegnapiakat is már az irányítani vágyó érzelmes, kíméletes és rejtetten vagy nyíltan annál indulatosabb édesanyjuk nevelt pofonok helyett pszicho-pedagógiai fogásokkal lelkében megnyomorítva a leendő férfit, de a leendő nőt is, amennyiben lányról beszélünk. Női „következetesség” az is, hogy miután egy nőnek sikerült megtörni és megalázni a férjét, mert ő dolgosabb, eszesebb, érzelmesebb, okosabb, ügyesebb, strapabíróbb, áldozathozóbb stb. és a férj csodák csodájára erre fel alkoholista lett és más nőknél is keresett vigaszt. Menthetetlenül önző, nőcsábász, felelőtlen férfiak mindig is léteztek – mondhatnánk, nyílván így van és nem lehet kideríteni mikor hol siklott ki a nevelésük: talán az apjuk is ilyen volt? Vagy talán az anyjuk leszerelte a szigorú és következetes apát, hogy kedvére kényeztethesse kicsi fiát, akiből aztán lett a nőket tárgyként kezelő, felelőtlen, hülye ripacs. Napjainkban egyértelműen kimondhatjuk, hogy az utóbbi történik rányomva bélyegét az egész társadalomra. Erőszakos férfiak akadtak régen is, de erősek és erélyesek is. Mára ez utóbbiak eltűntek, mert a nők erőszakos többsége megtörte őket és az utódnemzésben új programot indított, „anyuci kicsi fia” projektnévvel. Végre az van a családban, amit ők akarnak, dolgoznak, politizálnak és az apák helyett fegyelmezik és nem fegyelmezik a gyerekeket. Hogy fegyelmezik-e és hogy akad-e még ma férfi, aki fegyelmezni meri a gyermekét akár a felesége ellenparancsát és a társadalom elítélő magatartását semmibe véve, legyen a válasz a híradó azon hírei, ahol kiskorúak bántalmaznak más gyermekeket vagy felnőtteket, pl. tanárokat is. Sőt, állítom, hogy a milliókat kizsigerelő, egymást is kijátszó, titkolózó hazudozó, háttérmanipuláló, nagy környezeti katasztrófákért is felelős nagyhatalmak figurái mind a nők saját indulati és érzelmi alapú elvei, szeszélyei és állítólagos következetessége szerint nevelt személyek, s vagy az édesanyjuk leszerelte az édesapjukat vagy még az édesapa felmenői között megtörtént a „kormányváltás” férfiről nőre, apáról anyára. Mindenhol azzal találkozok, hogy az anyák a lányaikat vagy arra nevelik, hogy használják ki és nyomják el leendő férjüket, még ha ez olyan anyai aggodalmas jó tanács formájában is hangzik el, hogy „hagyd el azt a férfit, amelyik nem érti meg, hogy ez és ez téged fáraszt, te erre, s arra vágysz, neked is lehet ilyen-olyan, nem ő mondja meg mit csinálj… stb.” A férfi, amelyik fel meri emelni a hangját az erőszakos, azt el kell hagyni, de vajon nem-e hozza a nő olyan helyzetbe, hogy fel kelljen emelni a hangját? Nem-e akarja meggyőzni olyasmiről, amiről a férfi úgy gondolja: nem igaz. Pl. csakhogy igazán komoly példával hozakodjak elő, túllépve a házi kedvenc öltöztetésén, babusgatásán, szájból etetésén és ágyba-szokatásán el egészen az a vásárlási, önkényeztetési szabadságérzésekig - hogy a gyereket kegyetlenség pofon vágni. Hogy győzze meg észérvekkel ellenkezőjéről azt a nőt, aki olyan családban nőtt fel, ahol szintén az anya „hordta a nadrágot” és humánusan érzelmileg zsarolta, vagy épp elhanyagolta, kényeztette gyermekeit? Általában próbálják a férfiak észérvekkel meggyőzni a nőt, de mindhiába, ha gyermekként nem szokhatta meg az észérvek erejét és súlyát. Ezek az emancipált nők ugranak az ellenvéleményekre, vagy teszik a hülyét, vagy bevetik a pszichológiai trükkjeiket és ha a férfi – és elég sok férfi – ezt nem veszi be, attól még folytatják. Ettől valahogy minden normális ember, egy normális nő is, ha hülyére veszik: felemeli a hangját. Vagy talán nem? Arról meg a férfi nem tehet, ha férfias a hangja és ijesztőbben hangzik. Nem véletlenül alkotta így a természet, az isten, nem véletlenül ilyen a férfi. Nem azért, hogy a nő ki kérje magán a felemelt hangot.
Igazából csak a rejtetten nagyon is agresszív nők viselik rosszul az erélyes férfiakat, és csak ők botránkoznak meg azon, ha egy férfi megpofoz egy nőt. Nem azt mondom, hogy legyen ez a szokás, dehogyis, viszont nem kell naivnak sem lenni. A nők nem angyalok, de sok angyali természetű nőben lakozik fúria, ami gyermekként a folyamatos apai neveléstől megfosztva bizony önmaga ellen játszó szörnyeteg lesz. És tulajdonképpen mindenki, aki a pozitív értelemben vett Szaturnuszi erőkkel, tehát az értelmes és következetes, ellentmondást nem tűrő fegyelmezéssel, korlátozással nem kerül harmóniába gyermekként, az felnőttként sokszor, szinte mindig maga ellen, saját boldogsága ellen játszik majd.

Ébresztésképpen még néhány példa a tapasztalataimból, az én apám családjában is már a nagymamám, tehát az ő édesanyja volt az úr a házban, s édesanyáméknál is sikerült alkoholizmusba törni az apát. Az én szüleim között érdekes módon mai napig döntetlen állóháború, hidegháború tört ki, és édesanyám annyit elért a csatáival, hogy végül nem tudtam meg, hogy édesapám vajon tudott volna-e következetesen fegyelmezni vagy sem. Nem kapott lehetőséget erre. Talán eleinte nem is volt ambíciója, hogy fegyelmezzen, később egyértelműen le lettek szerelve ezen törekvései. És igazából semmilyen családi köteléket nem éreztem vele szemben egészen felnőtt koromig. Nem szerettem a társaságát, esetleg, amikor viccelődött, de egyébként úgy tekintettem rá, mint egy albérlőre a lakásunkban. Mint egyfajta kellemetlenkedő alakra. Édesanyám sokszor panaszkodott rá és háborgásait direkt nekem adta elő, aztán ha ehhez nem sok kedvem volt, akkor számon kérte rajtam, hogy kinek panaszkodjon, megjegyzem gyermekkoromban történtek ezek. Felnőttként már nem érdekeltek a pszichológiai rám-hatásai, a bűntudatkeltés, sajnáltatás egyebek. A női nem finomkodás alá rejtett haragvásai, gyűlölködési. „ne menj férjhez soha.” Ki sem kellett mondani, persze azért elhangzott párszor, de enélkül is „rájöttem”, hogy a férfiakkal lehetetlen együtt élni. Ha a nő mindenáron irányítani akar, akkor nem képes rá. Fiatalkori szeretőim, mind félénkek voltak, anyuci pszichológiailag rávezette őket a nők kedvében járásra, s a női szeszély eltűrésére a sok kényeztetésért cserébe. Aztán szerencsére akadt egy erélyesebb férfi az életemben, aki elől nem menekülhettem. Mellette elfogadtam az anyaság és a feleségszerep gondolatát, de ez még csak a kezdet volt. Csak a gondolat. A gyakorlat távol állt tőle. A férfiról kiderült, hogy azért mégiscsak anyuci kedvence, de az a fajta, aki tárgyként kezeli a nőket, azt várja, hogy eltartsák (pénzeljék), babusgassák, kényeztessék és inkább hisztériás, mint erélyes és állítása és ígérete ellenére se házasodni nem akar, se gyereket. Csak rock zenésznek lenni és csajozni. Szerencsére más következtetést vontam le belőle, minthogy minden pasi disznó és így tovább… Mert ekkor kezdtem metafizikával foglalkozni, és még ha az agresszív és férfi-irányító női lelkem tiltakozott is, még ezek után is, hogy megismerjek egy olyan férfit, aki erélyes, felelősségteljes és értelmes. Az eszemmel valahogy mégis ebbe az irányba állítottam magam.

Joó Violetta asztrológus

http://www.asztrologika.com/

Beküldte: | 2011. ápr. 01. péntek - 09:19

Hozzászólások

0 hozzászólás

Feliratkozás Hírlevélre