Arról, mi az élet igazi élménye

Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése.
A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos;
önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb
találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint
megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a
világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról.

Érdekes megfigyelést tettem pár napja, pontosabban amióta leírtam anyámhoz fűződő gyerekkori viszonyomat.

Az írást követően átolvastam párszor és olyan érzések és dinamikák működését éreztem meg, amit eddig csak családállítások alkalmával. Valami felszakadt bennem, és változások is történtek, bennem is, de ami még döbbenetesebb, a lányommal való kapcsolatom változott meg.

Amikor beszéltem Vele, akkor legalább egy kicsit már éreztem rajta, hogy talán tényleg ő is szeretne velem találkozni. Ez furcsa érzéssel töltött el engem. Kérte, hogy szerdán mikor hazaérkezem, mindenképp hívjam fel. Intézi, hogy pénteken találkozhassunk. Addig a pillanatig, amíg szerdán fel nem hívtam, addig minden rendben is volt velem. A hívás után viszont megváltoztam. Elvesztettem a jelenlétet, mert átvette a helyét a remény és a bizonytalanság, hogy valóban találkozunk-e pénteken. Azt mondta, igen, találkozunk, bennem viszont még ott maradt a kétség, hogy na, vajon mi fog közbe jönni.

"A pokolban is lehet boldog az ember, ha együtt lehet azzal, akit szeret." (Wass Albert)
Ez szerintem nagyon igaz. Persze a boldogság belőlünk fakad, azáltal, hogy szerethetünk. Olyan egyszerű ez, mégis hajlamosak vagyunk néha azt gondolni, a boldogságot elérni nem könnyű.