Anno, amikor külföldre költöztem arra kértem anyumat, bármi is történik a családban, bármi-bármi…csak arra kérem, legyen velem őszinte...és kérem, hogy mondja el nekem…

Januárban nagymamim kórházba került….. anyumék minden nap mentek látogatni, minden nap tudta, hogyan érzi magát….egy nap jobban volt, egy nap rosszabbul…. mindannyian készültünk arra, amire talán nem lehet készülni….. vajon meddig lesz még velünk….. Egy orvosi leletre vártunk még, és attól tettem függővé a hazautamat…. féltem, azt hiszem volt bennem félelem hazamenni és a kórházban látni őt…. skype-on láttam egyszer, beszélni nem nagyon tudtunk, mert már nem nagyon hallott….de látni láttuk egymást….. csodálatos amit az ember alkot…. ma már több ezer km távolságból is láthatjuk egymást…. fájdalmas volt látni, mintha láttam volna a halált…. és fájt…. és éreztem rajta is…. mit érezhetett Ő vagy bárki más, aki tudja, hogy nagyon közel a halál….mi zajlik az emberben belül…. mert csak tudom, hogy a halál értem is eljön, azért mégis távolinak érzem…

Próbáltam elképzelni egy olyan világot, ahol a halálhoz másképp állunk hozzá. Aki távozik az már tudja, hogy mi vár rá és várja, mert tudja az Ő ideje lejárt….és erőt és bátorítást ad az itt maradó embereknek…. lehetne ilyen világ is….. vagy elképzeltem egy kórházat, ahol a halál helyett, az életé lenne a főszerep…. aki ott hal meg, annak az életéről lennének képek…. milyen élete volt….hisz tapasztalni jövünk ide erre az életre, aztán hazatérünk…. és a kórház egy hely, ahonnan hazatérhetünk…

Féltem hazamenni, féltem látni őt…féltem találkozni a szüleimmel…. én szenvedtem a magam módján, távol, egyedül ….. de hazamenni féltem….. féltem, attól, hogy nem tudom milyen érzések törnek rám otthon…. február 22-ére vettem repülőjegyet….egy hétvége otthon, hogy talán még utoljára láthassam…. mehettem volna talán korábban is, talán….

Február 16-án, vasárnap a tesóm is látogatóba volt nála a kórházban, üzenetet kaptam ….imádkozzak érte, mert rosszul van, fájdalmai vannak….. Este háromnegyednyolc körül hívtam a családot …. a tesóm épp anyuéknál volt… ő vette fel a telefont…. beszélgettünk, mi volt maminál…. beszélgettünk ….. hallom, hogy anyu a másik telefonon hívást kap…. és a tesóm annyit mond – mama meghalt…

Az élet vagy mami rendezte…. anyumat kértem, ha bármi történik tudjak róla…. és este „élő adásban” tudom meg a hírt, hogy a nagymamim meghalt…. …. a család úgy döntött, hogy a nagypapimnak és a családnak csak másnap mondják el a nagymami halálhírét.....mintha így lett volna megírva…. anyu-tesóm-én…. együtt megtudni a hírt, egyszerre …. Én kértem és megkaptam…

Haza kellett volna mennem hamarabb, hogy még láthassam?…. azt éreztem, ennek így kellett lennie…mert hiszen, ahogy véletlenül éppen akkor hívtam a családot, amikor a nagymamim meghalt…. mert így kellett megtudnom…. akkor, ha haza kellett volna mennem hamarabb…akkor úgy alakította volna az élet, hogy otthon vagyok és még láthatom…. elfogadtam, hogy ez talán így volt megírva…Nagymamim elaludt.... és felébredt egy másik világban.....

Másnap ebédszünetben kimentem a közeli kis templomba…. lementem a „kriptába vagy kápolnába”- sötét volt, alig szűrődött be valamicske fény…nyomasztott az érzés….és akkor jött a gondolat…. engedjétek be a Fényt……. Fényt…. arra gondoltam, miért ilyen sötétek és nyomasztóak ezek a helyek, ki döntött arról, hogy ilyen legyen…. legyen Fény és Világosság… Legyen ez egy olyan hely, ahol szívesen időzünk egy kicsit…egy olyan hely, ami megnyugtat….és azzal a tudattal tölt fel, hogy a halál csak hazatérés…. és az valami csodálatos dolog…. álmodozom egy ilyen világról….. „teremtek”