Halottak napján illik kimenni a temetőbe, hogy meglátogassuk elhunyt szeretteinket, rokonainkat. - gondolják így sokan, ezért virágot és mécsest visznek a sírokra.
Én bezzeg mindig is ellenálltam az ünnepeknek, megemlékezéseknek, a temetőbe járást meg egyébként is feleslegesnek tartottam!

Szívesen ajánlom fel meséimet elolvasásra:

Pásxztorné Földi Adri:A hét pettyes Katica bogár
-Mese -
Nem az Óperenciás tengeren túl, hanem csak a kerek erdőn túli réten, élt egyszer a nagy természetben egy fekete bogár. Kicsi is volt, kerek is, fekete is. Kövérnek, csúnyának, elhagyatottnak, magára maradottnak, árvának érezte magát. Bogár társai hozzá képest vékonyabbak, szebb ruhájúak voltak, és mivel csúfolták, ő sohasem vett részt a Tavasz ünnepén, ahol az újra éledő természet ezernyi színnel mutatta be az évenként meg újuló pompáját, száz meg száz csodáját.

Egyik nap arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólított. Meglepődtem, mert tudtam, egyedül vagyok otthon. Ritkán ébredek ennyire magamban, s kicsit tartottam is ettől, mi lesz ha elalszom. De nem aludtam, hisz VALAKI felkeltett... bár az órája kicsit korábbra volt állítva mint ahogy nekem kellett volna, de ezt be tudom annak, hogy Ők az időt nem úgy érzik, értékelik mint mi, földi halandók. :-)
Alapvetően nincs kapcsolatom egyenlőre az angyalokkal, de most mintha mégis megszólított volna valaki... valaki, akinek a hangja nem volt se női, se férfi...

Ki mit vesz annak?

Ma kaptam felhivást, egyes szám 2. személyben való irásaimat kioktatónak vélhetik. Eszembe sem jutott, ha nem szól igen kedves barátom, talán az életbe nem jövök rá. 

Erre olvasom Szeti bejegyzését, szintén szerepel benne, mintegy utalásként. Azt hiszem ideje, erre is elfogadás gyakorlatot végeznem. Minden esetre ti hogy látjátok? Elgondolkodtató téma ez is szerintem.