Szeretnék Veletek megosztani 3 szép Karácsonyi verset, amit az interneten találtam.

Karácsony a temetőben

Itt állok a temetőben, néma csendben,
Az élet rohanása messzire lebben.
Reggel van. És mint régen csak ketten vagyunk.
Ilyen a mi meghitt, boldog Karácsonyunk.

Óh! Ha elmondhatnám, mennyire hiányzol!
Nincsen, olyan nap ne gondolnék rád százszor.
Hiányzik jó szavad, gyengéd érintésed,
Nagy emberséged és boldog nevetésed.

Még most is hallom korholó, feddő szavad:
- "Fiam! Mindig a jó, igaz úton maradj!"

Biztos veled is előfordult már, hogy értettél – láttál egy problémát vagy kérdést, de egyszer csak egy mélyebb rétege tárult fel számodra, ami megvilágosító élményt adott.

Az elmúlt egy hét történései éppen az önbizalomra, illetve annak hiányára irányították rá a figyelmemet. Egy jó ismerősöm elmesélte szakítása történetét, valakitől kaptam egy levelet, amelyben megvallotta egy ballépését, visszaemlékeztem arra, amikor emberekkel eltávolodtunk egymástól.

Kiskorunkban első ellenkezéseinkkel kezdjük el határainkat kialakítani. „A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a ’szembefordulás’, a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!”1 Természetes jellemfejlődésünk része, hogy megtanulunk nem-et mondani. Belső világunk kibontakozására viszont nem mindenki reagál egyformán környezetünkben.

Úgy érzem, erről a témáról lenne még megosztani valónk egy mással, de meg lehet hogy csak én gondolom így .
Mindenesetre azért elmondom saját kis történetemet ezzel kapcsolatosan
Szomszédasszonyom aranyműves.