Nagyi azt mondta rá, hogy nem normális, mikor reggeli közben a nő vállára hajtotta a fejét, na jó, kicsit lejjebb.
Egyszerűen nem tudta a nőről levenni a szemét, nem tehetett róla. Órákig képes volt bámulni.
Nem érdekelte, ha meghallják mikor éjszakánként a nő ajtajához lopódzott, várt, hol türelmesen, hol türelmetlenül, egyszer majd kinyílik az ajtó.
De az ajtó zárva maradt. Ő remélt, majd változik valami közöttük.

Mit gondoltok a kegyes hazugságról, vagy ha jobban tetszik akkor a kegyes elhallgatásról?
Megteszünk dolgokat vagy megtörténnek velünk dolgok, és szándékosan eltitkoljuk, hogy a másiknak ne okozzunk fájdalmat. Szerintünk ezek a dolgok beleférnek a mi erkölcsi normáinkba.
Szabad hazudnunk akkor, ha ezzel csökkentjük a másik szenvedését? Vagy ilyen esetben is legyünk kegyetlenül őszinték?

Vasárnap reggelire nem ettem semmit sem, tanulva a szombati vizes holotróp légzés tapasztalatából, így erőteljesebben is indult a transz folyamata. Kellett ugyan pár perc, amíg belemerültem, de azután úgy kibontakozott, hogy még a szárazföldi transzlégzésekkor sem szokott ennyi minden és ennyire mély tartalom feltörni. Megpróbálom dióhéjban összefoglalni:

Barátok, ismerősök otthonában járva régóta figyeltem, hogy bizonyos családokban nagyon "divat" kitenni a gyerekek, nyaralások képét. Akár az egész könyvespolc ezzel lehet díszítve, másoknál meg nem látni egyet se.

Mivel én soha nem hivattam még elő fotókat mondjuk a férjemről, vagy kettőnkről, azzal a céllal, hogy a lakást díszítse, volt hogy elkezdtem magamban keresni a "hibát", hogy vajon én miért nem rakom ki a képeket. Nagyon azért nem gyötört a kérdés, de mivel újra eszembe jutott, gondoltam megkérdezem a véleményeteket.

Önismeret és boldogság

Ezeket most ollózások után írtam:
Önmagunk ismerete és a reális önértékelés segít abban, hogy tartalmas, boldog életet teremtsünk magunknak. Fogadjuk el és szeressük magunkat olyannak, amilyenek a jelen pillanatban vagyunk, de legyünk tisztában azzal, mely területeken szeretnénk változni, fejlődni.