Peti az egyik blogban próbálta felnyitni a szememet.
Nyitott vagyok a probléma kezelését illetően, csak hogy az a baj hogy nem látom a fátyol az erdőt.
Mi az a mazochizmus?
Nem a szexuális vonatkoztatásában!
Hogyan nyilvánul meg a hétköznapokban?
Ha szembe nézek a fájdalmas igazsággal, akkor én egy mazochista, vagy bátor vagyok?

Hogy hol vagyok én ebben a történetben, ezt kérdezte Katalin.
Tamarával a napokban elolvastattam a történetet, a hozzászólásokat és szomorúan azt mondta, nagyon rideg megfogalmazása ez annak, ahogyan ő megéli, érzelmesen, szerelmesen, nagyon rideg megfogalmazása ez a valóságnak.
Az ő valóságának.

Én ott vagyok a történetben, a ridegségében, mert nem tudom szkepticizmus nélkül hallgatni amit mesél, olyan mintha elfelejtené mi van a háttérben, vagy mintha elfogadná, én nem ilyen vagyok, már rákényszerítettem volna az igazság bevallására Patrikot.

Mióta az eszemet tudom félek a pókoktól. Néhány napja egy kedves barátnőm rávilágított, hogy ugyanazt csinálom mint ők! Régóta oldom ezt a félelmet, még nem jutottam el a teljes megszabadulásig, de hogy ugyanazt csinálnám, ez sose jutott eszembe. Pedig így van. Meg is akadt a szemem egy bokron, ahol nem olyan hálók voltak, amik egyrétegűek, hanem egy teljes szövevény. A szélén néhány szál... ha hozzányúlsz érzed, hogy nem is annyira néhány, teljes, része az egésznek, fontos, és meglepően sokfelé kapcsolódik. Úristen, ilyen az életem!

Sokszor felvetődött bennem az utóbbi időben, hogy meddig élet az amit csak az orvostudományt tud fenntartani helyettünk? Mikor jön el az, amikor már nem érdemes és valóban nem érdemes élni?
Ma reggel szemem elé került egy cikk, ahol egy eszméletlen beteggel agyi képalkotás segítségével kommunikáltak. A kommunikációra persze csak azért van szükség, hogy az