Úgy működik ez a mai rendszer, hogy a becsületesek közül nagyon sokan szegények, addig a gazdagok között nagyon sok a csaló... De szerintem a becsületesek igazán gazdagok, mert a lelki tisztaság az övék és az önbecsülés. Értékesebb az mindennél szerintem. Így az a kisfiú nyugodtan nézhet majd a tükörbe, és mesélheti el később a gyerekeinek: így kell ezt csinálni, hogy ép maradjon a lelkük. Még akkor is, ha anyagi jutalmat nem kap annyit, mert mondjuk a tulajdonos nem olyan figyelmes, de akkor is: a lelki tisztaságtól nem kell nagyobb jutalom. :)

Jó téma. Én magamért nem tenném tűzbe a kezem. Az önismeret pedig pont azt kéne jelentse, hogy ismerem a határaimat, és tutira megmondom, mit igen, és mit nem. Hát nem tudom. Én nagyon sok gusztustalanságot megcsináltam életem során, amire nem vagyok büszke, és pont tegnap az Eszter hozzászólása után megcsináltam azokat a gyakorlatokat, amiket ajánlott (köszi!), és végig fogok rajta menni még párszor. Mármint, hogy miket kell megbocsátanom magamnak. A másik, hogy sokat hozunk a családból, sőt, szerintem mindent. Ezen is elgondolkodtam Eszter után szabadon, hogy hol sérült az isteni vezettetésben a hitem. Hát... nem is volt. Jártak páran templomba a családból, de senki nem mondta, hogy az miért jó, és hülyének is nézték, aki bízik az isteni segítségben. Mondogatták, hogy Isten így meg úgy, de semmi nem volt mögötte, csak megszokás. Nekem ugyanez van a lopással és társaival. Mondogatták, de nem gondolták komolyan, valahogy éreztem, hogy nincs mögötte semmi. Na mármost, ez elég ijesztő, így összefoglalva, ráadásul, látva, hogy a gyerekeimnek még én se tudtam semmi kézzelfogható módon elmagyarázni ezeket a dolgokat. Valakinek van ötlete, hogyan lehetne ezt kibogozni???

Szerintem nem a pénz a fontos, hanem a lelki béke.
Nem az Isten büntet minket, ha nem vagyunk becsületesek, hanem mi magunk fogunk ezért minden jót megvonni saját magunktól, addig, amíg fel nem oldjuk a becstelenségünk miatti lelkiismeretfurdalást.
Én mindig azt választom döntéshelyzetben, ami hosszú távon jobb nekem, a rövid távot igyekszem alárendelni a hosszú távú céljaimnak. Ha ez a kisfiú hazavitte volna a pénztárcát, akkor erre a télre meglett volna a tüzelőre-valójuk. De a kisfiú utána életeken keresztül hordozta volna ezt a bűntudatot, hogy tudta, kié a pénztárca, tudta, hogy a gazdája keresi, és mégis megtartotta magának. Ez valahol már lopás kategória. És életeken keresztül nem engedi ezért be azt a jót, amit az élet számára tartogat, cserébe, hogy most megnyugodhatott a család kis időre a tüzelőre való végett. Megéri-e, ha így nézzük?
Ráadásul ebben az a legnagyobb csapda, hogy egy idő után már nem fog arra tudatosan emlékezni, hogy miért is haragszik magára, tehát a megbocsátás is sokkal nehezebbé válik. Hiszem, hogy a legtöbb bűntudatunk előző életekből való, amik miatt most büntetjük magunkat. Akkor csak a közeli jövőnket néztük, és emiatt sok becstelenséget követtünk el, hogy nekünk rövid távon jobb legyen. De szerintem elég kevesen vannak, akik most fel tudják idézni elmúlt életeiket, és tudatosítva akkori cselekedeteiket feloldják teljesen a bűntudat érzését magukban. Megéri-e, ha ezt nézzük?
Az isteni ajándékok nem olyan formában érkeznek, hogy más miattuk rosszabbul jár. Ezek inkább isteni próbatételek. Furának tartom azt az elképzelést is, hogy én a boltban jól jártam, de a hiányt senkinek nem kell utánam megtérítenie. Ha nálad többlet keletkezett egy vásárlás során, akkor az egész biztos, hogy valahol hiányként is megmutatkozik. És a hiányt valakinek mindig meg kell fizetnie.