Mi is a boldogság? A hétköznapi gondolkodásban a vágyak teljesülése. De vajon, amikor a régen áhított vágyunk teljesül, akkor képesek vagyunk-e határtalan örömöt érezni felette – vagy épp nem érzünk semmit, csak ürességet, fájó ürességet? Ez után szokott bekövetkezni az, hogy elkezdünk azon keseregni, hogy már megint nem kaptuk meg azt, amire igazán vágytunk.

Vannak emberek, akiknek a pénz, az anyagi javak, a kézzel fogható, látható, birtokba vehető dolgok jelentik a pillanatnyi boldogságérzetet. Csakhogy ezzel együtt megjelenik a félelem is attól, hogy mi lesz, ha elveszítik – nnna, ebből élnek jól a biztonsági rendszerekkel foglalkozó cégek.

Vannak emberek, akik egy másik emberrel való viszonyuktól teszik függővé a boldogságukat, arra várva, hogy majd az a másik boldoggá teszi őket. De mi van, ha az a másik nem akar, vagy nem tud bennünket boldoggá tenni, és kilép az életünkből?

Vannak emberek, akik a tudástól várják a boldogságot. Rengeteg könyvet halmoznak fel, több diplomát szereznek – ezzel bizonyítandó, hogy mennyivel fölötte állnak a többi embernek, így akarván megkapni a tiszteletet, elismerést, elfogadást. A „nagy tudás” birtokában elkezdik lenézni embertársaikat, ezzel mintegy kirekesztve önmagukat a társas létből, hisz ki akar egy olyan emberrel élni, aki folyton rápirít, hogy ezt vagy azt ő jobban tudja, hisz „tanulta”. De megtanulta-e igazán? Én azt tartom, csak azt tanultuk meg, amit utána a gyakorlati életünkben, a mindennapjainkban, az egyszerű, mégis elsőre túl bonyolultnak tetsző problémáink megoldásában alkalmazni tudunk és akarunk.

Tehát mi is az a „BOLDOGSÁG”, amit nem kell féltenünk, amit nem vehet el tőlünk senki és semmi?
Nos, ez az a pillanat, amikor szívből képesek vagyunk rácsodálkozni valami szépségre – legyen az látvány, hang, illat, érintés vagy akár csak egy gondolat. Ami megérint bennünket, megsimogatja folyton fájó lelkünket, amiből töltődni tudunk. Az olyan időszakokban, amikor sok ilyen pillanatunk van, akkor érezzük magunkat boldognak.