Gyászoljunk együtt! | Önmegvalósítás.hu

Gyászoljunk együtt!

Hozzászólások

28 hozzászólás
Szia Anita!
2010. május 15. szombat, 9:14 | bodza (útkereső)

Én nagyapámat veszítettem el tél elején. Mi ketten nagyon közel álltunk egymáshoz. Aznap hozták haza a kórházból, teljesen jól volt. Az unokaöcsém volt vele, amíg a család elment egy másik városba, onnan nagyanyámat hozták haza a kórházból. Ebédeltünk épp, amikor hívott az unokaöcsém, hogy úton van a rohamkocsi, lélegezteti közben nagyapámat, de szerinte meghalt. Párom azonnal kapta a táskáját és ment. Halott volt. Csendben elaludt. Én még meg akartam nézni, mielőtt elviszik. Ott feküdt az ágyán, az álla már fel volt kötve. Térdre rogytam és ordítottam, zokogtam. Napokig nem voltam jól. Eljött a temetés napja, a család rettegett, hogy kiborulok, de nem így történt. Teljesen nyugodtan ültem végig a szertartást.

Utána még sokáig kaptam tőle jeleket. Ha megkértem segítsen, mindig álmodtam...Segített. Nekünk ugyanis volt egy közös célunk, de a sors úgy hozta, hogy ő már nem élhette meg ennek gyümölcsét. Múlt héten végleg elment.

Ezt onnan tudtam meg, hogy a mostani karácsonyra egy nagy ezüst fenyőt vettünk gyökerestől, amit ünnep után kiültettünk a kertbe. Mindenki mondta, hogy nem maradt meg. Minden nap néztük. Aztán párommal múlt hét csütörtökön kimentünk a kertbe, és azt láttuk: a fenyő minden ága egyszerre kezdett hajtani. Akkor tudtam, hogy minden rendben, elment és békére lelt. A fát az ő emlékére vettük és ültettük.

Eleinte bénult volt az egész család, csak sírás, ha néztük az üres ágyat, a kis holmijait. Aztán nagymamám vett egy mély levegőt, és egész kis lakásukat átrendezte. A család minden tagja kapott egy kis emléktárgyat, amihez nagyapám ragaszkodott. Most anyák napján összegyűlt az egész család, és már nem sírás volt, hanem nevetés. Régi emlékeket elevenítettünk föl, amin ő is nagyon szeretett nevetni, így egy vidám, békés napunk kerekedett. Nem volt ott - mégis ott volt, és nagyon sok szép percet szerzett nekünk!

Ha összefoglalom pontokban, nálam így zajlott:

1. tehetetlenség érzés, düh, fájdalom

2. sírás, végtelen szomorúság, hiányérzet

3. szép emlékek felidézése, mosoly, beszélgetés vele

4. megnyugvás

Ehhez nekem öt hónap kellett. Sokszor eszembe jut, de csak a szép emlékek, a hatalmas mosolyai, az, amikor fogom kezét, mert fél, és az enyémbe kapaszkodik, utána mindig megnyugszik. Az, hogy egymás utáni kisebb agyvérzései után nem értjük mit mond, olyankor odainti az ötéves lányomat, és nagyokat kacarásznak. A lányom pedig fordít nekünk, hogy papi mit mondott, mit akar. És kacagják együtt, hogy mi ezt nem értettük. Egyébként halála előtt néhány hónappal már rendszeresen látta elhunyt hozzátartozóit, beszélgetett velük. Ő már menni akart, de mindig sokan voltunk körülötte és nem tudtuk elengedni. Hétfőn halt meg, szombaton a kórházban megmondta, hogy van még két vidám napja, amit mókázással fog eltölteni aztán hazajön és csendben elmegy. Nem hittünk neki. És így történt...

Nagyon köszönöm Bodza
2010. május 15. szombat, 10:50 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Amit leírtál, az érzelmi részről, nálunk is megfigyeltem, ugyanez játszódott le. Mamám halt meg, vastagbélrákban, már több, mint egy éve.

'120 km volt köztünk. Ritkán tudtam hazamenni. Olynakor mindig beültem a lábához, bekrémeztem, körmöt vágtam, beszélgettünk. Mindig félt, fel fogsz fázni kislányom, ne ülj a lábam előtt. Én meg mindig nevettem, ne aggódjon már Mama, nekem így kényelmes, beszélgessünk. Jöttek a történetek. A lelkemet látta. Sosem fogom elfeledni a szemét. Én még mindig érzem. Sokszor. Nem tudom, itt van-e, vagy "csak" a szívemben őrzöm, de még mindig nagyon jó, ha azt érzem, itt van mellettem. 

Mit élt át ő, a haláltusáján? 

Először jött a jaj, remélem, meggyógyulok, aztán a düh. Olyan volt, mintha minden előjönne benne, ami valaha is fájt neki. Görcsösen ragaszkodott életben maradni. Félt, rettenetesen. Aztán a beletörődés: már azt sem bánom, hogy ha vége  lesz. 

Mikor utoljára találkoztam, tudtuk, ez a búcsú. Itt az idő. Fogta a kezem, Anitám, már ezt hittem sosem látlak többé. Már beletörődtem. Beszélgettünk. Fájt a szivem. Tudtam, nagyon is hiányozni fog. De amin ő átment, minden szenvedése, a rák miatt. Embertelen. Sirtam, sokszor, miért kell valakinek így szenvednie. Inkább menjen el. Nehéz volt.

Halála előtt Karácsonykor még együtt volt a család, akkor még nem sejtettük, néhány hónap múlva meghal. Anyuék ültek az étkezőben viccelődtek, Mama hallgatta bent őket  a  szobában az ágyán ülve, mint mindig. Ő már akkor tudta. Mondta nekem. -Nem sokára, ugyanígy fogtok itt ülni, nevetgéltek, de én már nem leszek itt.

Én csak legyintettem,  - Ugyan már Mama!  

De tényleg. A családom ma is, azóta is, ugyanúgy ül ott. Beszélgetünk, nevetünk. Még ma is sokszor hangos a ház, ilyenkor Mamáról is sokat beszélünk, nevetünk, milyen jó, hogy volt nekünk.

Tudod Anita, az volt a szörnyű, hogy pont Adventben történt.
2010. május 15. szombat, 12:29 | bodza (útkereső)   Előzmény

Tudod Anita, az volt a szörnyű, hogy pont Adventben történt. Annyira nagyon vártuk őket haza! Ha láttad volna, hogy milyen gyönyörűen kidíszítette a kis unokatesóm a lakásukat /saját házukban alakítottak ki nekik egy kis garzont, hogy könyebb legyen az ápolás, mert kórházba nem engedtük, mindig is félt ott, és a családban két orvos is van, ők kötötték be az infúziókat is, amikor szükség volt rá, és így állandó megfigyelés alatt is volt/ szóval megérkeztem, láttam azt a gyönyörű feldíszített lakást, ahonnan elszállt az élet. Ők mindketten hívő emberek voltak, mama ma is az, és annyira szerették esténként meggyújtani együtt a gyertyákat. A kórházból még a lábán sétált ki, de az autóból már ölben kellett bevinni, mert teljesen elgyengült a húszperces úton. Nagy meglepetésnek szántuk az egészet, mert hányattatott sorsuk volt, és mindig is ilyen otthonra és nyugalomra vágytak. Örültünk, hogy örülni fognak!:)

Én a pontokban a saját érzéseimet szedtem össze.

Halála előtt kilenc évvel tudtuk meg, hogy rákos, de nem mondtuk meg neki. Abból ki is gyógyult. Az utolsó fél évben sorozatosan érték kisebb szélütések, ezért sokszor félrebeszélt. Amikor tiszta volt a tudata, akkor mindig mondta, hogy őérte már jöttek, mennie kell. Nyáron egyszer olyan rosszul lett, hogy anyámék megszakították a nyaralásukat és hazajöttek két óra hossza alatt. Az egész család körülötte volt. Megkért bennünket, hogy ne bántsuk, hanem segítsük egymást, és csak egy értékes dolog van az életben, ami mindenkiben ott van és kimeríthetetlen forrás: a szeretet. Arra kért bennünket, lépjünk túl a sérelmeinken, és szeressük egymást. Ezt hagyja ránk örökül, ezt a tanácsot. Suttogva mondta, már alig vert a szíve. Az unokatestvérem is imádta, befeküdt mellé az ágyba, átkarolta a fejét, simogatta. Láttam, hogy sírnak. Nem tudott elmenni...Másnap elkezdtek nála egy erősítő infúzió-kúrát, egész szépen helyrejött. Ahogy három hét múlva a tüdőgyulladásból is. Akkor sem engedték el, pedig már kértem őket én is. Éjjel-nappal ott volt valaki. Rajta ebben az időszakban először a rettegés az ismeretlentől, aztán a dühkitörés, hogy miért ilyen hamar /85 éves volt/, aztán a "hagyjatok már végre elmenni" folyamatot figyeltem meg. És tényleg akkor ment el, amikor magára maradt. A család ugye úton mamával hazafelé, az unokaöcsém meg átment a konyhájukba főzni, mert látta, hogy szunyókál, nincs semmi baj. Na ezt a kis időt használta ő ki.

A temetése napján történt még egy furcsa dolog. Azokban a napokban teljesen összeborultak a felhők, a napsütést egyáltalán nem láttuk. Az én ötéves lánykám kiszaladt este az udvarra, amikor a vendégek már távozóban voltak, aztán jött be nagy kiabálva: "gyertek ki gyorsan, csoda van az égen!" Már sötétedett, de egy helyen szétnyíltak a felhők és egy ragyogó csillag tűnt elő. A csillag pont a szobájuk ablakára világított. Az egész nem tartott tovább három percnél, aztán újra összeborultak a felhők. Hozzátartozik, hogy a leánykámnak azt mondtuk, Papikája a csillagok közé költözött, ő jól érzi ott magát, és biztosan megtaláljuk majd az ő csillagát! Hát ő megtalálta, és teljesen megnyugodott.:)

Minden sorod megérintett engem, köszönöm és átérzem mit érzel.
2010. május 15. szombat, 12:57 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Minden sorod megérintett engem, köszönöm és átérzem mit érzel.

Sziasztok! Én apukámat vesztettem el tavaly szeptemberben, még
2010. május 15. szombat, 20:53 | Névtelen (útkereső)   Előzmény

Sziasztok!
Én apukámat vesztettem el tavaly szeptemberben, még csak 58 éves volt,de 10 évet nyugodtan letagadhatott volna. Heti kétszer járt focizni, szinte soha nem volt beteg, aztán egyszer csak valószínűleg a sok stressztől összeesett és valahogy nagyon beverte a fejét ("véletlenül" pont ott volt a padka). A legrosszabb magán a tényen kívül, hogy senki nem látta, mi történt pontosan és az orvosok sem tudták megmondani,mi okozhatta az esést azóta sem tudjuk, pontosan hogyan és miért halt meg. Nagymamámat, aki apukám édesanyja volt előtte 8 hónappal vesztettem el, ő is nagyon közel állt hozzám, ahogy apukám, mivel félig nála laktam,előtte néhány hónappal pedig a keresztapámat, anyu öccsét,aki csak 44 éves volt.
Mindhárman nagyon hirtelen mentek el,egyik percről a másikra. Amikor apu meghalt a következő napon "álmodtam vele" (persze nem álom volt..), a lakásunkban a húgom szobájában álltunk az ablak előtt, a nap besütött, reggel volt. Mondta, hogy ő nem halt meg és, hogy nézzem meg jól,fogjam meg a vállát, hogy lássam, hogy tényleg nem. Akkor felébredtem. Átmentem abba a szobába és a függöny, a besütő napfény,minden pontosan úgy volt,mint az álmomban. Ezután még 1-2 héten belül üzent nekünk, hogy ,,nincs vége", gondolom azt értette ez alatt, hogy majd találkozunk és a halál ,, csak egy újabb kaland kezdete". Jó lenne így felfogni.
Mindenki becsülje meg,amije van addig, amég van, mi is igyekszünk örülni egymásnak azokkal,akik még megvannak a családból.

Köszönjük
2010. május 16. vasárnap, 3:01 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

"Mindenki becsülje meg,amilye van addig, amég van, mi is igyekszünk örülni egymásnak azokkal,akik még megvannak a családból."

 

Édesapád már tudja , amit te még nem hiszel ! Nagy kegyelmet
2010. május 17. hétfő, 11:21 | Névtelen úá (útkereső)   Előzmény

Édesapád már tudja , amit te még nem hiszel !
Nagy kegyelmet kaptál Istentől !
Amikor megérted egyszer , akkortól megváltozik az életed !

Isten annyira és úgy szeret , ahogyan azt , most még nem tudod elképzelni ,
hiszen édesapád jelentette a szeretetet ...és a családod tagjai .

De meg fogod ismerni azt a Szeretetet , ami nagyobb minden
emberi szeretetnél !

úá .

Milyen igaz kedves Bodza! A pontokba szedett érzelmi változások
2010. május 19. szerda, 19:24 | Névtelen (útkereső)   Előzmény

Milyen igaz kedves Bodza!

A pontokba szedett érzelmi változások a stációk, amelyek ugyanúgy igazak a haldoklásra, mint a gyászra!

A mese egy kicsike hullámról szól, ami vígan táncikál a nagy óceánon, és nagyszerűen érzi magát. Boldogan élvezi a szelet, a friss levegőt – mígnem egyszerre csak észreveszi, hogy az előtte bukdácsoló hullámok sorra megtörnek a parton.
- Jaj, Istenem, hiszen ez borzasztó! – sikolt fel a kicsi hullám. – Lám csak, mi vár rám, mi lesz velem!
Arra jött egy másik hullám. Látja, hogy milyen gyászos képet vág a kicsi, és megkérdi tőle: - Hát te mért búslakodsz?
- Nem értesz semmit! – kiáltja emez. – Mindnyájan meg fogunk törni a parton! Hát nem borzasztó?
- Te vagy az, aki nem értesz semmit – feleli a másik hullám. – Hiszen te nem hullám vagy, hanem a nagy óceán részecskéje.

A halál, nagy tanítómester. A haldoklás folyamata segíthet rádöbbenteni minket, hogy többek vagyunk testünknél.
A folyamata próbatételek elé állítja az embert. Az Ars moriendi és Elizabeth Kübler-Ross szerint is ezen az úton végig kell menni. Azt, hogy ki, hol, mennyi ideig tartózkodik, függ az „idejétől”, a hozzáállástól, a természetétől, az élet teljességétől, amit leélt, a kultúrától, ahol él és függ a felkészüléstől is. A próbatételek sorrendje változhat, de a stációkat kihagyni nem lehet.
Elisabeth Kübler-Ross a folyamat pszichológiáját figyelte meg és írta le. Az Ő szakaszai:
Az első: az ELUTASÍTÁS és IZOLÁCIÓ.
A második: a DÜH.
A harmadik: az ALKUDOZÁS.
A negyedik: a DEPRESSZIÓ.
Az ötödik: a BELENYUGVÁS.

Az első próbatétel az Ars moriendi szerint: a KÉTSÉG.
A második: a REMÉNYTELENSÉG.
A harmadik: a KÖTŐDÉS.
A negyedik: a HARAG és a TÜRELMETLENSÉG.
Az ötödik: a GŐG.
A hatodik: a LEMONDÁS, BÉKE.

Az írásokat olvasgatva ( és nemcsak erre a blogra gondolok, hanem az újakra is ) sokan megtapasztaltuk ezeket az érzelmi állomásokat, amelyek szeretteink elvesztése után lépésről-lépésre bekövetkeztek!
Hajdú M. gyásza a legfrissebb, és a legmélyebb részvéttel adózok előtte! Egy gyermek elvesztése a legborzasztóbb egy szülő számára!
Szerintem ő most éppen a második-harmadik stáció határán ingadozik! Hamarosan azonban békét talál önmagában és a világban!
Elnézést az utolsó pár mondatos kitérőért, de ez is kapcsolódik a témához!

Üdv: Johnny

u.erika képe
Köszönöm Anita!
2010. május 15. szombat, 23:43 | u.erika

Ez a blog,és a hozzászólások jutattak a felismeréshez!

Hiába az ismeret...!
Hogy mi van a halál után,és a lelkek mit éreznek.
Ùgy tünik ezekkel a tényekkel takargattam a saját sebeimet.

Sajnálom magamat,és ezért volt a bögés az állatmenhelyen.

Ha elvesztem akit szeretek egy ür marad a helyén bennem.
S ezt az ürt olykor sikerül jól elfednem,de ott van,és idönként újra és újra beleesek.

Köszönöm mégegyszer a segítséget!
Puszi!Erika

Erika
2010. május 16. vasárnap, 3:02 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Együttérzés lecke :)

Szeretlek, puszi

u.erika képe
Szia Anita!
2010. május 16. vasárnap, 7:42 | u.erika   Előzmény

,,Mi az együttérzés? Mikor az önsajnálatomon túl, meglátom, a másiknak is ott van a baja. Meglátom, mivel átmentem hasonlókon, nem csak látom, hanem átélem vele. Nem lesajnálom, hanem egy pillanatra érzem vele együtt, min is megy keresztül. Érzem, közösek vagyunk, Egyek vagyunk. Eleinte persze, a saját sajnálatunkra kapunk rávilágítást, de ez csak az egyik lépcsőfok. Ki kell terjeszteni, mások felé is."

Ugye nem baj ha bemásoltam a priviben tett válaszod?
Itt folytatnám a beszélgetésünket.

Szóval az együttérzés nincs bennem egyensulyban?
Azt hiszem erre gondolsz...
Illetve még egy tipp.Folyton próbálok kemény maradni,és nem megsajnálni minden szembe jövö szerencsétlent,és ezért idönként elö elötör ott ahol utat talál magának az együttérzés.

Talán nyitni kellene egy ,,együttérzés" blogot?

Puszi!Erika

Nyisd meg, és ott kitárgyaljuk ;) puszi
2010. május 16. vasárnap, 9:03 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Nyisd meg, és ott kitárgyaljuk ;)

puszi

Szia Erika!
2010. május 16. vasárnap, 9:15 | bodza (útkereső)   Előzmény

Tudod, olvasom itt a hozzászólásokat és valami "beugrott". Ha valaki meghal, akit ismertünk, mit mondunk a hozzátartozóknak? "Őszinte részvétem", "őszinte együttérzésem", "nem is tudom, mit mondjak...", "nem találok szavakat", stb. Ez valóban "őszinte"? Szerintem nem, mert közben meg belülről fellélegzünk, hogy nem bennünket érint, mert velünk ilyesmi nem történhet meg! Utána megkapjuk az első nagy DEHOGYNEM-et. Amikor ismeretlenek és ismerősök nekünk mondják ugyanezt. Akkor jövünk rá, hogy mi sem úszhatjuk meg. Át kell éljük, fel kell dolgozzuk ahhoz, hogy átérezzük, vele érezzünk, együtt érezzünk. Ha tényleg jól tudjuk feldolgozni magunkban, akkor tudjuk, mi zajlik a másikban és őszintén, valóban őszintén vele együtt tudunk érezni.

Van aki ilyenkor az önsajnálatba és önsajnáltatásba menekül. Tudod, nálunk mindenki saját módján dolgozta fel a gyászát, munkálkodott rajta ki-ki saját módszere szerint. Nagymamám nem. Kétszer akart öngyilkos lenni, mire anyám elvitte egy terápiára. Három hét alatt kicserélődött. Egyszer egy este csörgött a telefonom, nagymamám volt az. "Jól bedugtatok ide!" - ezzel kezdte, aztán sírt. Én kőkeményen megkérdeztem tőle, mégis mit akar? Az unokái és dédunokái úgy emlékezzenek rá, hogy megivott egy fél liter házi páleszt utána kivasaltatta magát a vonattal? Vagy úgy, hogy volt egy vidám, mosolygós nagymamájuk, akivel el lehetett menni kirándulni, akivel jókat lehetett együtt nevetni főzés közben? Mikor láttál utoljára hegyeket, mama? Láttad már a tengert? Mikor voltál egyáltalán egy nagy bevásárlóközpontban, ahol magadra is költöttél? Nem, nem sajnállak mama. Te nem haltál meg...Csak hallgatta, és elköszönt. És három hét múlva egy új nagyit kaptunk. Már lefoglalta Horvátországban az apartmant, június elején viszi a lányait és a dédunokák közül a két legnagyobbat. Fodrászhoz jár. Bejár a megyeszékhelyre vásárolni magának. Egészen új minőségű életet él, és teljesen másképp áll a gyászához. Mert gyászol, csak nem úgy, mint ahogyan eddig. Nem "vígözvegy", de a másik végletbe sem esik bele. Vannak mélypontjai, olyankor segítséget kér /végre/ és meg is kapja tőlünk. Már tud nevetni, és a lányokat tanítja főzni, hetente egyszer megtelik a háza...:) Az utazásra pedig úgy készül, mint egy kisiskolás. Múlt héten végigjárta a boltokat gurulós bőröndért.:)

Látom a másik végletet is, a szomszédasszonyom személyében. Ő két éve szenvedi a gyászát, egyszerűen nem képes talpra állni. Orvostól orvosig jár, mindenhol, mindenkor ugyanaz a téma. Egy ideig pátyolgatta mindenki, mostanában azonban megfigyeltem, ha megjelenik, mindenki kerüli...Ő nem akar és nem tud elfogadni segítséget. A veje azt mondta: úgy fog járni, mint a pintyek. Az egyik elmegy, rövidesen követi a másik...Fájó volt ezt hallani.

Kicsit hosszúra sikeredett, de a lényeg, amit mondani szerettem volna ezzel, talán kivehető a sorokból.:)

Itt hagyott a családom
2010. május 17. hétfő, 2:48 | Névtelen (útkereső)

Érdeklődéssel olvastam a hozzászólásokat. Mindenkinek maradt még valakije. Egészen közeli, kicsit távolabbi, vagy távoli családja, akikre számíthat, akikkel együtt gyászolhatott és akikkel emlékezhet. Nekem nem maradt senkim, csak egy kutyám. Ez valamivel több, mint egy éve történt. Először elment édesanyám, aki napról napra előttem ment tönkre. Rákos lett és már áttétes, amikor észrevették. Ő nem tudott semmiről, bízott abban, hogy meggyógyul és hallani sem akart arról, hogy meghalhat. Neki nem szóltak, de nekem megmondták, hogy pár hete van hátra. Az utolsó másfél hétben mindig a régesrég meghalt édesanyját, az én nagymamámat emlegette, hogy mellette van és segít neki. el is vitte hamarosan.
Még nem hevertem ki 85 éves édesanyám elvesztését, nagyon szenvedtem a történtek miatt, sokat sírtam és az idegeim is igen rossz állapotban voltak a több hétig tartó megpróbáltatás után. Többnyire a lakásában tartózkodtam és fiam élt a mi közös lakásunkban. Neki szántam édesanyám lakását és azért rendezgettem a dolgokat, hogy amikor akar, majd átköltözik.
Egyik nap mentem haza, hogy főzök neki valami finomat és halva találtam a szobájában. 24 éves volt. Így nem maradt senkim, csak egy kutyám. Őt a fiam halála előtt 4 nappal vettem. 60 éves vagyok, senkire nem számíthatok majd öregségemre. Még annyira sem, hogy meglátogasson, felhívjon, írjon egy sms-t, nem még hogy segítsen.
Mindenki csodálkozik, hogy hogyan éltem én ezt túl és magam is csodálkozom. Azon a napon csak azt tudtam, hogy talpon kell maradnom, különben nem lesz senki, aki eltemetteti az egyetlen fiamat. És rám hagytak sok teendőt, amiket el kellett és még el kell intéznem, mert tartozom ezzel nekik. Azóta pedig látják az ismerősök, hogy még élek, azt hiszik, hogy helyre rázódtam és mondják, hogy milyen erős vagyok. Nem sejtik, hogy más sem foglalkoztat mint az, hogy elvégezzem a dolgaimat és a szeretteim után menjek. Nem önkezemmel, de remélem hogy valamilyen úton-módon majd segítenek, hogy mehessek. A kutyámat sajnálom csak, de anyagiakat és jó gazdit illetően már gondoskodtam róla a végrendeletemben.
Nekem azt ne mondja senki, hogy ekkora veszteség is feldolgozható, mert ez lehetetlen és család nélkül ugyan mi értelme lehet az életnek? Egy éve járok pszichiáterhez és terápiára is, de őket már soha többé nem hozza vissza senki, tehát minden hiábavaló. Hiszek abban, hogy odafenn találkozom velük és erre vágyom.

Jogod van élni!!!!!!!!
2010. május 17. hétfő, 7:22 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Először is, sírd ki magad, nagyon. Mély fájdalom van most Benned, amit mi még csak elképzelni sem tudhatunk, de meg kell élned. Ne vádold magad:- Hogy Te miért élsz?

Jogod van élni, bármi is történik.

Szeretnélek átölelni, vígaszt nyújtani Neked.  Segíteni, hogy könnyebb legyen, de tudom, kevés ilyenkor minden szó. Gondolatban ott vagyok melletted, és fogom a kezed.

te fogsz sírni, örülni, veszíteni, nyerni."
2010. május 17. hétfő, 13:33 | Kassay Noémi   Előzmény

Sajnos nem tudom már hogy annak idején hol találtam ezt a pár sort, de nekem sok vigaszt adott, mert az élet a sok sok gond, fájdalom ellenére is szép

,,, És tudod, hogy föl fog kelleni állj, és lépéseket tegyél, vagy térden csússz, ha úgy alakul, vagy hason, ha muszáj. És fogsz száguldani, de lesznek lassú léptek, vagy éppen türelmetlen várakozás. És minden lélegzetet neked kell venned. Minden érzést, te élsz majd át, te leszel boldog, te leszel bánatos, te fogsz sírni, örülni, veszíteni, nyerni."
Noa

Noémi
2010. május 17. hétfő, 22:51 | Edit50 (útkereső)   Előzmény

Ha nekem szántad Noémi, köszönöm. De egyelőre még úgy látszik, nincs itt az ideje annak, hogy az életet szépnek lássam. Nekem az élet mindgi csak családdal volt elképzelhető. Üdvözlettel, Edit

Köszönet
2010. május 17. hétfő, 22:43 | Edit50 (útkereső)   Előzmény

Buddhanita köszöm kedves és vígasztaló szavaidat. Köszönöm, hogy gondolatban velem vagy és fogod a kezemet. Próbálom összeszedni magam legalább a kutyámért, mert neki csak én vagyok. Köszönöm még egyszer, üdvözlettel, Edit

Már Önmagadért is megéri :), bár tudom, most nagyon nehéz.
2010. május 18. kedd, 6:27 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Már Önmagadért is megéri :), bár tudom, most nagyon nehéz.

Nagyob nehez
2014. augusztus 30. szombat, 19:38 | Látogató (útkereső)   Előzmény

Kedves!
Nagyon nehez lehet Neked, hogy itt hagyott a csaladod.
Mi van Veled most?
Nekem meg a Szuleim elnek szerencsere, rajtuk kivul mar
Testvert, barataimat stb mindenkit elveszitettem.
Nagy adossagon is van a lakasom miatt. Mig Szuleim elnek
Es az adossagom nincs elrendezve, elnem kell. Nemreg
Meghalt a baratom, a lelki tarsam. Ez teljesen padlora
Kuldott. Ilyen egy eletben csak egyszer van. Nagyon
Hianyzik. Ezt nem tudom sosem feldolgozni. Vagyom utana
Remelem a Sors megkonyorul rajtam, pedig meg csak
38 eves vagyok. A parom nelkul mar nincs ertelme
Semminek. Ugy erzem, beleorulok...

Én az élettársamat veszítettem el, hosszú szenvedés után hunyt
2010. május 17. hétfő, 14:47 | szeti87 (útkereső)

Én az élettársamat veszítettem el, hosszú szenvedés után hunyt el rákban. Közös gyermekünk akkor volt másfél éves. A halálát fel tudtam dolgozni, azóta van új párkapcsolatom, de a gyermekemnek soha többé nem lesz vér szerinti apukája, és ez egy életre szóló veszteség.

bodza képe
Szomorú vasárnap...
2010. július 05. hétfő, 13:58 | bodza

Tegnap mentem a gyerekekkel a kertbe, előtte hallottuk, hogy szirénázva jön a rohamkocsi a lakótelepünkre. Aztán láttam, ahogy a szomszéd gyerekek szaladnak visszafelé, mondogatják: meghalt, meghalt...Abban az épületben lakik egy nagyon beteg asszony, azt hittem, róla van szó. Aztán megláttam a barátnőm unokáját külön a többiektől, hogy remeg, sír. Ahogy meglátott, odaszaladt és a nyakamba roskadt: "mama nagyon rosszul van". Kit hívjunk fel drágám? "Anyut". Anyja nem vette fel. Hívtam az apját, mondtam neki, mi van, ő erre: "már nincs rosszul, meghalt". Mintha fejbe vágtak volna!!! A mentőorvosnő odajött hozzám, hogy vigyázzak a kislányra, mert összeomlott. Nem tudtam, mert kitépte a kezemből magát és elszaladt. Az egész délelőttöm rohadt volt, aztán délutánra hatalmas nyugalom járt át. Este elköszöntem tőle, és megígértem neki, hogy segítem az árváit.

Hirtelen szívhalál. Már órák óta halott volt, mire megtalálták.

Mostanában már elég nyugodt voltam, mondom, tegnap délután is, de a mai megint egy rohadt nap. Egyik szorongásos roham a másikat követi.

Valaki azt írta az egyik blogban, hogy a gyász nem más, mint önsajnálat. Hát persze, hogy megijed az ember, amikor ilyen hirtelen távozik valaki, ilyen fiatalon, mindenféle krónikus betegség nélkül...

Fejem, mint a méhkas. Egész délelőtt esett, most már süt a nap, takarítok, főzök, ha felszárad odakint, viszem le a kicsiket bringázni tanulunk, meg szervezem amit szervezni kell, próbálom magam lekötni. A párom nem tudom, hogy bírja ezeket feldolgozni, mert qrva szót nem szólt tegnap sem, igaz, ő rengeteget találkozik a halállal, de pontosan tudja, engem mennyire megvisel, erre még lapáttal rakja az ideget rám, ha esik az eső, azért, ha meg nem, akkor azért...

Nehéz...

Sajnálom, mert egy kiváló útitársat veszítettem el, együtt érzek az árváival (szó szerint árvák maradtak), ugyanakkor érzem - és ez lehet nagyon hülyén hangzik - , ez az eset óriási fordulatot hoz az életembe. Tegnap szinte éreztem, hogy itt van, nagyjából értettem is, mit üzen. Család-békesség-szeretet. Ő ebben példamutató volt nagyon sok ember számára. Nagyon szeretem.

Bodza Szívembojtja :)
2010. július 06. kedd, 15:07 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Mit jelent Neked: Halál?

Mit jelent Neked: Élet?

Valahol a kettő közt lebegsz, hol egyiktől, hol másiktól félsz. Miért?

Lépj ki az Életbe! 

Hogyan? 

Kreatívan: játsz a belső gyermekkel. Fess, alkoss, sétálj, végy a kertbe egy medencét, ruhástól ugorj bele, vizipisztoly a kézbe, fröcsköld le a gyerkekeket, majd este, a nyári fényekben fujj szappan buborékot, csak nézd, ahogy dideregve, izegve-remegve lebegnek, majd egy pillanat alatt elvesznek a semmiben. 

De ne azért ted, mert a gyerekeknek akarok egy szép napot! NEEE

MAGADÉRT TEDD!! 

valamint kérdezd meg a Belső Gyermeked: miért kér figyelmet /meglepő lesz a válasz ;) /?

Mire használja a félelmet, a szorongást? Lehet, hogy csak azt akarja a lelked, hogy Figyelj rá, hogy Szeresd végre önmagad? 

Mi az ami érzelmi világodban megjelenik?

Engeded-e magadnak, elfogadod-e magadban, ha rosszul érzed magad? Sírsz-e? teret engedsz-e könnyeidnek még akkor is, ha öröm, vagy bánat ér? Ne mindig csak jól akarjuk érezni magunkat. Az életben minden benne van. Feküdj a fűbe, nézd meg a színeket, a föld, hol fekete, szürke (akár a halál) és mégis, mennyi szín szökel ki belőle, gyönyörű virágokként pompázva.

A halál tulajdonképpen a normális állapotunk, onnan jöttünk, oda tartunk. Miért lenne baj, ha néha szomorúak vagyunk, félünk, szorongunk? Enged be magadba az érzést ha jön, enged, még jobban. Ne legyen utána újra az önmarcangolás: tegnap milyen jól voltam, ma pedig...

Mi adja meg az öröm értékét? Mi adja meg a nap fényének örömét, ha nem lenne sötét az éjszaka? Ha nem lenne éj, nappal sem lenne. ha nem lenne fájdalom, remény sem, öröm sem lenne. kellene-e ezek nélkül az ÉLET?

Szeretlek, öröm volt hallani a hangod, bármi van, hívj, remélem tudod ;) 

bodza képe
Sírni? Már nem tudok, csak néha. Régen rengeteget!!! Segített is
2010. július 06. kedd, 15:37 | bodza   Előzmény

Sírni? Már nem tudok, csak néha. Régen rengeteget!!! Segített is sokat. Igen: élni, élni, ÉLNI!!!

A belső gyermek gyakorlatot végzem minden nap. És a szabad madarat is.:) Az a legjobb, szállni, repülni, a gyönyörű kék ég, bárányfelhők, szabadság...:) Ha rágondolok is, mosolygok.

Nevetni. Na, ez is ritkán adatik mostanában, pedig állandóan nevettem. Keveset vagyok emberek között, és ez nagyon hiányzik!

Ami késik, nem múlik. Teremtem az új munkahelyemet, most ezen vagyok ezerrel, úgyis mindig erre vágytam, ráadásul nem leszek többet kiszolgáltatva senkinek, pláne nem a gyerekem! Lásd: "Érzelmi zsarolás".

Nemrégen tudatosult bennem, mit is hagyott nekem örökül a barátnőm / mind a kettő, akiket így veszítettem el/ : ők sokkal rosszabb alapállásból reptették ki a fiókáikat és mindegyik azt csinálja, amire vágyott.

Köszönöm nekik és köszönöm Neked, drága Anita!:)

Bodzám
2010. július 06. kedd, 15:48 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

ne ess át  a ló túloldalára: az sem megoldás, ha csak meditációban hagyod magad örülni.

terjeszd ki az érzést a hétköznapokra, meditálva élj ;)

Mosogatás: ott spontán jön, figyeld meg, jönnek is a felismerések , már írtad is. jöjjön ott az öröm is, a szomorúság is, akármi, csak enged!

az én Édesapám
2010. október 10. vasárnap, 18:39 | Névtelen (útkereső)

Az én Édesapám most halt meg szept. 28-án váratlanul. Egyedül volt épp az nap a lakásban éppen internetezett, kávézgatott és a hamutálban volt egy cigicsikk, de a pohárban még volt kávé, anyukám még telefonon beszélt vele, valószínű utána nem sokkal később lett rosszul, lefeküdt a földre és utána meghalt, a szíve vitte el.- előtte sosem panaszkodott a szívére!..:( Anyukám csak este ért haza és egyből szólt nekem én rohantam hozzájuk, de akkor láttam, hogy Apukám nem mozdul. Arca, kezecskéi hidegek és hiába szólongattam nem mozdult, nem válaszolt, csak feküdt a földön mozdulatlanul, a szép nagy barna szemei megmeredve néztek a mennyezet felé, szája picikét nyitva és egyik keze ökölbe volt szorítva.......akkor én átöleltem és hozzábújtam és ott zokogtam, de rá kellett jönnöm,hogy ez már csak az Ő holtteste......Még előtte este felugrottam hozzájuk, beszéltem Apukámmal és mielőtt elmentem bementem a szobájába, megsimogattam a fejecskéjét, puszit adtam neki és elköszöntünk. Nem tudtam akkor még, hogy utoljára...
Azóta egyfolytában sírok, mindig Ő jár az eszemben, nagyon szerettem Őt és tudom Ő is engem és még csak 57 éves volt.Minden rá emlékeztet, nagyon hiányzik nekem és Édesanyámnak is. Nagyon hiányzik és és remélem most is velünk van a lelke, nem tudom felfogni, hogy soha többet nem láthatom a mosolyát az alakját, nem beszélhetek hozzá, nem nevet rám stb....Kedden lesz a temetése, akkor lesz pont 2 hete, hogy elment......De annyira nagy a fájdalom, hogy nincs többé az Édesapám, miért nem élhetett még???

Gyász
2010. október 11. hétfő, 8:23 | Névtelen (útkereső)   Előzmény

Drága Névtelen!

Átölellek Téged ebben a fájdalomban. Szeretlek.
Fogom a kezed.

karma tsering képe
Szia!
2010. október 21. csütörtök, 21:36 | karma tsering   Előzmény

Részvétem édesapád miatt, mégis én sokmindent tudok a reinkarnációról, hidd el nem, veszítesz el senkit örökre, de sajnos a gyásznak meg kell történie, hisz ez az élet célja, mindenkinek meg kell halnia egyszer így vagy úgy, rossz vagy jó körülmények között. Hisz aki megszületett egyszer meg is hal, még ha hamarább is ahogy gondolta. A jövő mindig képlékeny és nem lehet tudni mit hoz a holnap, hisz bármikor meghalhat bárki, de hidd el utána kezdődik neki is egyszer egy új élet egy új lehetőséggel, de az is igaz, hogy erre sokat kel várni, legalábbis Földi léptékkel. Egyszer én is elveszetettem azt akit nagyon szerettem, és azt hittem megőrülök, de idővel lassan nagyon lassan begyógyúlnak a sebek, persze el nem felejted nyilván. Én ajánlom neked Dr.Michael Newton-Lelkünk útjai című háromkötetes könyvét ami arról szól, hová kerülünk halálunk után, és hogy készülünk fel következő inkarnációnkra. De ajánlom Weboldalamat is--thekarmatsering.blogspot.com --ot ami a Hinduizmussal és a Spiritizmussal azaz a Szellemtanal foglalkozik, remélem nem zavartalak a levelemmel. Tisztelettel és részvéttel!

Feliratkozás Hírlevélre