Én nagyapámat veszítettem el tél elején. Mi ketten nagyon közel álltunk egymáshoz. Aznap hozták haza a kórházból, teljesen jól volt. Az unokaöcsém volt vele, amíg a család elment egy másik városba, onnan nagyanyámat hozták haza a kórházból. Ebédeltünk épp, amikor hívott az unokaöcsém, hogy úton van a rohamkocsi, lélegezteti közben nagyapámat, de szerinte meghalt. Párom azonnal kapta a táskáját és ment. Halott volt. Csendben elaludt. Én még meg akartam nézni, mielőtt elviszik. Ott feküdt az ágyán, az álla már fel volt kötve. Térdre rogytam és ordítottam, zokogtam. Napokig nem voltam jól. Eljött a temetés napja, a család rettegett, hogy kiborulok, de nem így történt. Teljesen nyugodtan ültem végig a szertartást.

Utána még sokáig kaptam tőle jeleket. Ha megkértem segítsen, mindig álmodtam...Segített. Nekünk ugyanis volt egy közös célunk, de a sors úgy hozta, hogy ő már nem élhette meg ennek gyümölcsét. Múlt héten végleg elment.

Ezt onnan tudtam meg, hogy a mostani karácsonyra egy nagy ezüst fenyőt vettünk gyökerestől, amit ünnep után kiültettünk a kertbe. Mindenki mondta, hogy nem maradt meg. Minden nap néztük. Aztán párommal múlt hét csütörtökön kimentünk a kertbe, és azt láttuk: a fenyő minden ága egyszerre kezdett hajtani. Akkor tudtam, hogy minden rendben, elment és békére lelt. A fát az ő emlékére vettük és ültettük.

Eleinte bénult volt az egész család, csak sírás, ha néztük az üres ágyat, a kis holmijait. Aztán nagymamám vett egy mély levegőt, és egész kis lakásukat átrendezte. A család minden tagja kapott egy kis emléktárgyat, amihez nagyapám ragaszkodott. Most anyák napján összegyűlt az egész család, és már nem sírás volt, hanem nevetés. Régi emlékeket elevenítettünk föl, amin ő is nagyon szeretett nevetni, így egy vidám, békés napunk kerekedett. Nem volt ott - mégis ott volt, és nagyon sok szép percet szerzett nekünk!

Ha összefoglalom pontokban, nálam így zajlott:

1. tehetetlenség érzés, düh, fájdalom

2. sírás, végtelen szomorúság, hiányérzet

3. szép emlékek felidézése, mosoly, beszélgetés vele

4. megnyugvás

Ehhez nekem öt hónap kellett. Sokszor eszembe jut, de csak a szép emlékek, a hatalmas mosolyai, az, amikor fogom kezét, mert fél, és az enyémbe kapaszkodik, utána mindig megnyugszik. Az, hogy egymás utáni kisebb agyvérzései után nem értjük mit mond, olyankor odainti az ötéves lányomat, és nagyokat kacarásznak. A lányom pedig fordít nekünk, hogy papi mit mondott, mit akar. És kacagják együtt, hogy mi ezt nem értettük. Egyébként halála előtt néhány hónappal már rendszeresen látta elhunyt hozzátartozóit, beszélgetett velük. Ő már menni akart, de mindig sokan voltunk körülötte és nem tudtuk elengedni. Hétfőn halt meg, szombaton a kórházban megmondta, hogy van még két vidám napja, amit mókázással fog eltölteni aztán hazajön és csendben elmegy. Nem hittünk neki. És így történt...

Ez a blog,és a hozzászólások jutattak a felismeréshez!

Hiába az ismeret...!
Hogy mi van a halál után,és a lelkek mit éreznek.
Ùgy tünik ezekkel a tényekkel takargattam a saját sebeimet.

Sajnálom magamat,és ezért volt a bögés az állatmenhelyen.

Ha elvesztem akit szeretek egy ür marad a helyén bennem.
S ezt az ürt olykor sikerül jól elfednem,de ott van,és idönként újra és újra beleesek.

Köszönöm mégegyszer a segítséget!
Puszi!Erika

Érdeklődéssel olvastam a hozzászólásokat. Mindenkinek maradt még valakije. Egészen közeli, kicsit távolabbi, vagy távoli családja, akikre számíthat, akikkel együtt gyászolhatott és akikkel emlékezhet. Nekem nem maradt senkim, csak egy kutyám. Ez valamivel több, mint egy éve történt. Először elment édesanyám, aki napról napra előttem ment tönkre. Rákos lett és már áttétes, amikor észrevették. Ő nem tudott semmiről, bízott abban, hogy meggyógyul és hallani sem akart arról, hogy meghalhat. Neki nem szóltak, de nekem megmondták, hogy pár hete van hátra. Az utolsó másfél hétben mindig a régesrég meghalt édesanyját, az én nagymamámat emlegette, hogy mellette van és segít neki. el is vitte hamarosan.
Még nem hevertem ki 85 éves édesanyám elvesztését, nagyon szenvedtem a történtek miatt, sokat sírtam és az idegeim is igen rossz állapotban voltak a több hétig tartó megpróbáltatás után. Többnyire a lakásában tartózkodtam és fiam élt a mi közös lakásunkban. Neki szántam édesanyám lakását és azért rendezgettem a dolgokat, hogy amikor akar, majd átköltözik.
Egyik nap mentem haza, hogy főzök neki valami finomat és halva találtam a szobájában. 24 éves volt. Így nem maradt senkim, csak egy kutyám. Őt a fiam halála előtt 4 nappal vettem. 60 éves vagyok, senkire nem számíthatok majd öregségemre. Még annyira sem, hogy meglátogasson, felhívjon, írjon egy sms-t, nem még hogy segítsen.
Mindenki csodálkozik, hogy hogyan éltem én ezt túl és magam is csodálkozom. Azon a napon csak azt tudtam, hogy talpon kell maradnom, különben nem lesz senki, aki eltemetteti az egyetlen fiamat. És rám hagytak sok teendőt, amiket el kellett és még el kell intéznem, mert tartozom ezzel nekik. Azóta pedig látják az ismerősök, hogy még élek, azt hiszik, hogy helyre rázódtam és mondják, hogy milyen erős vagyok. Nem sejtik, hogy más sem foglalkoztat mint az, hogy elvégezzem a dolgaimat és a szeretteim után menjek. Nem önkezemmel, de remélem hogy valamilyen úton-módon majd segítenek, hogy mehessek. A kutyámat sajnálom csak, de anyagiakat és jó gazdit illetően már gondoskodtam róla a végrendeletemben.
Nekem azt ne mondja senki, hogy ekkora veszteség is feldolgozható, mert ez lehetetlen és család nélkül ugyan mi értelme lehet az életnek? Egy éve járok pszichiáterhez és terápiára is, de őket már soha többé nem hozza vissza senki, tehát minden hiábavaló. Hiszek abban, hogy odafenn találkozom velük és erre vágyom.

Én az élettársamat veszítettem el, hosszú szenvedés után hunyt el rákban. Közös gyermekünk akkor volt másfél éves. A halálát fel tudtam dolgozni, azóta van új párkapcsolatom, de a gyermekemnek soha többé nem lesz vér szerinti apukája, és ez egy életre szóló veszteség.

Tegnap mentem a gyerekekkel a kertbe, előtte hallottuk, hogy szirénázva jön a rohamkocsi a lakótelepünkre. Aztán láttam, ahogy a szomszéd gyerekek szaladnak visszafelé, mondogatják: meghalt, meghalt...Abban az épületben lakik egy nagyon beteg asszony, azt hittem, róla van szó. Aztán megláttam a barátnőm unokáját külön a többiektől, hogy remeg, sír. Ahogy meglátott, odaszaladt és a nyakamba roskadt: "mama nagyon rosszul van". Kit hívjunk fel drágám? "Anyut". Anyja nem vette fel. Hívtam az apját, mondtam neki, mi van, ő erre: "már nincs rosszul, meghalt". Mintha fejbe vágtak volna!!! A mentőorvosnő odajött hozzám, hogy vigyázzak a kislányra, mert összeomlott. Nem tudtam, mert kitépte a kezemből magát és elszaladt. Az egész délelőttöm rohadt volt, aztán délutánra hatalmas nyugalom járt át. Este elköszöntem tőle, és megígértem neki, hogy segítem az árváit.

Hirtelen szívhalál. Már órák óta halott volt, mire megtalálták.

Mostanában már elég nyugodt voltam, mondom, tegnap délután is, de a mai megint egy rohadt nap. Egyik szorongásos roham a másikat követi.

Valaki azt írta az egyik blogban, hogy a gyász nem más, mint önsajnálat. Hát persze, hogy megijed az ember, amikor ilyen hirtelen távozik valaki, ilyen fiatalon, mindenféle krónikus betegség nélkül...

Fejem, mint a méhkas. Egész délelőtt esett, most már süt a nap, takarítok, főzök, ha felszárad odakint, viszem le a kicsiket bringázni tanulunk, meg szervezem amit szervezni kell, próbálom magam lekötni. A párom nem tudom, hogy bírja ezeket feldolgozni, mert qrva szót nem szólt tegnap sem, igaz, ő rengeteget találkozik a halállal, de pontosan tudja, engem mennyire megvisel, erre még lapáttal rakja az ideget rám, ha esik az eső, azért, ha meg nem, akkor azért...

Nehéz...

Sajnálom, mert egy kiváló útitársat veszítettem el, együtt érzek az árváival (szó szerint árvák maradtak), ugyanakkor érzem - és ez lehet nagyon hülyén hangzik - , ez az eset óriási fordulatot hoz az életembe. Tegnap szinte éreztem, hogy itt van, nagyjából értettem is, mit üzen. Család-békesség-szeretet. Ő ebben példamutató volt nagyon sok ember számára. Nagyon szeretem.

Az én Édesapám most halt meg szept. 28-án váratlanul. Egyedül volt épp az nap a lakásban éppen internetezett, kávézgatott és a hamutálban volt egy cigicsikk, de a pohárban még volt kávé, anyukám még telefonon beszélt vele, valószínű utána nem sokkal később lett rosszul, lefeküdt a földre és utána meghalt, a szíve vitte el.- előtte sosem panaszkodott a szívére!..:( Anyukám csak este ért haza és egyből szólt nekem én rohantam hozzájuk, de akkor láttam, hogy Apukám nem mozdul. Arca, kezecskéi hidegek és hiába szólongattam nem mozdult, nem válaszolt, csak feküdt a földön mozdulatlanul, a szép nagy barna szemei megmeredve néztek a mennyezet felé, szája picikét nyitva és egyik keze ökölbe volt szorítva.......akkor én átöleltem és hozzábújtam és ott zokogtam, de rá kellett jönnöm,hogy ez már csak az Ő holtteste......Még előtte este felugrottam hozzájuk, beszéltem Apukámmal és mielőtt elmentem bementem a szobájába, megsimogattam a fejecskéjét, puszit adtam neki és elköszöntünk. Nem tudtam akkor még, hogy utoljára...
Azóta egyfolytában sírok, mindig Ő jár az eszemben, nagyon szerettem Őt és tudom Ő is engem és még csak 57 éves volt.Minden rá emlékeztet, nagyon hiányzik nekem és Édesanyámnak is. Nagyon hiányzik és és remélem most is velünk van a lelke, nem tudom felfogni, hogy soha többet nem láthatom a mosolyát az alakját, nem beszélhetek hozzá, nem nevet rám stb....Kedden lesz a temetése, akkor lesz pont 2 hete, hogy elment......De annyira nagy a fájdalom, hogy nincs többé az Édesapám, miért nem élhetett még???