Még tovább gondolkodva az álmodon:

A lángok és a tűz, amiben nem égek el is ismerős a saját álmomból: ilyen álommal engem a lelkem halhatatlanságának tudatába avattak be.
... ami Nálad is igaz lehet, mert hogy nem égtek el a búzaszálak a tűz hatására, hanem egyre magasabbra nőttek... ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy szellemi tűzről van szó, ami mindent táplál.

Próbáld meg gondolatban átgondolni, hogy ez Rád is igaz lehet-e???
A szíved megsúgja a választ!!:)

Szeretettel: Mária

Nehéz írni róla, mert kérdés, hogy amit én annak tartok, az valójában az-e??? vagy csak valaminek a megtapasztalása?

Az első gyerekkoromban ért: Egy vallásos festményen Jézust és egy oroszlánt ábrázolták, alatta szövegben pedig azt írták, hogy Jézus uralta a fenevadakat. Néztem-néztem a képet, és az jött fel belülről, hogy erre mindannyian és eredendően képesek vagyunk, csak elfelejtettük.

Szintén gyerekkoromban: mélyen meghatott és örömmel töltött el, ha egy másik emberrel beszélgetésből, szemkontaktusból egy erős belső töltődést, és egymás lényének való kölcsönös örömöt éltem át (hogy a másik is azt élhette át, amit én, azt a szeme csillogásából, a felélénküléséből, az öröméből gondolom). Én ezt is ide sorolnám, mert ez emlékeztet bennünket a másokkal való egységre, a találkozások, elfogadások örömére, egy másféle lelki minőségre, mint amit a szürkébb hétköznapokban élünk át. Meglehet, hogy ezt ma már energiacserének hívjuk?:), s csak attól lesz spirituális, hogy beleteszem a saját energiáimat és örömmel, szeretettel elfogadom egy újra látott ember-testvéremét?

Eddig legnagyobbnak mondható ilyen élményem: egy mindent szeretettel magához ölelő egység megtapasztalása, amiben minden egy volt velem és én is egységben voltam mindennel.

S ami ezzel majdnem vetekszik: amikor egy spirálgalaxist láttam, csoportos meditációban, belső látással, s valamiféle közösséget (erős kapcsolatot) éreztem önmagam között és a spirálgalaxis között.

A hétköznapi ilyen élményeim: amikor a másik embertársamat annyira el tudom fogadni, hogy nem tudom hogy hol kezdődik ő és hol végződöm én. Ez lehet erősség is, de gyengeség is bennem, én mindenesetre inkább szeretem ezt a megtapasztalást és csodának tartom, mert addig is megfeledkezem önmagamról (belefeledkezem az embertársam megtapasztalásába:).

Lehet, hogy egy "szakavatott" ezeket másképp hívná:)? Meglehet!

Szívesen olvasnék Tőletek is valamit!! Jó lenne, ha akár a nagy, akár a kicsi megtapasztalásaitokból tanulhatnánk. S egyáltalán mi is számít ilyen élménynek??

Most is és még mindig aktuális: miért nem vagyunk képesek elfogadni egymás másságát, miért nem vagyunk képesek szeretni önmagunk - eddig megtagadott részeit - miért nem tudunk igazán, őszintén szeretni ... önmagunkat, másokat, egyáltalán a másságot???

Miért megyünk be helyette zsákutcákba, amely vélt és valós sérelmeket sorolgatva, támadva vagy védekezve, együttérezve vagy elfordulva csak az általunk "csúnyának" talált dolgokat látja (vagy véli látni)???

Szerintetek mire jók a csatározásaink??? ... és vajon csak pótlékok??? ... az igazi szeretet pótlékai???... mi az amit ennyire elfelejtettünk??? ... mi adhatná vissza (bennünk, önmagunkban) az igazi szeretni tudás képességét??? ... meddig kell "lemennünk" ("lesüllyednünk"), hogy megcsömörlötten visszatérjünk és újra toleráljunk, elfogadjunk, szeressünk?? ... ki az (mi az), aki bennünk a "marcangolósdit" játssza és mi helyett teszi ezt???... mi az amire valójában, igazából szükségünk lenne (szükségünk van)??

Sziasztok!

A kérdés nagyon jó, ezen már én is eltöprengtem párszor!:))

Az első részhez:
Magamnak úgy fogalmaztam meg a választ, hogy egyrészt nincsenek tudatában sem az igazságnak, sem a saját belülről jövő késztetéseiknek, sem a saját érzéseiknek, érzelmeiknek (nem ismerik fel a belülről alattomosan támadó gonosz szándékot, ezért azt kezelni sincs esélyük).

Ezen túl pedig nem ismerik a dharma, karma törvényét és nem látják át, hogy a cselekedetükkel másnak segítenek életfeladata teljesítésében, önmaguknak pedig a legtöbbet ártanak, amit majd egyszer kénytelenek lesznek "levezekelni", hogy saját maguknak megbocsássák a saját hozzáállásukat, gondolataikat, szavaikat, tetteiket. (csak eszközként szerepelnek, hogy valami magasabb kiteljesedjék).

A második részhez:
Sok-sok önismereti munkával, megismerve saját belső világunkat, megismerkedve a Felsőbb Énünk késztetéseivel, rádöbbenünk a mélyben rejtőző igazságokra, igazi mívoltunkra, igazi önvalónkra, igazi kapcsolódásainkra, igazi lényünk teljes valójára, égi kapcsolatára... ezt gondolom a belső mennyek országának.

S amíg eljutunk az első résztől a másodikig... addig itt élünk ezen a szépséges Földön, s vagy így vagy úgy segítjük egymást a felismerésekhez.

Én (most ... v. még:)) így gondolom és nagyon érdekelne, hogy Ti hogy gondoltok ezekre a dolgokra... nagyon szeretek tanulni Tőletek!!!, nagyon érdekel a hozzászólásotok!

Szép napot kívánva: M.