az összes eddigi csak felvezetés volt... Azt hiszem értelek, de mint írtam egy másik blogban, én még nem tartok ott. Viszont megértem, amiről írsz, úgy vélem.

Csak a fogalmak tisztázása érdekében tenném hozzá, hogy a harmadik csakrás "elmés" akarat, az nem más, mint az erős vágy... spanyolul nem is úgy mondják, hogy szeretlek (a kívánlak szintjén), hanem akarlak - "te quero". Ezek a vágyból szőtt madzagok teszik lehetővé a még alvó, "marionett" emberek megvezetését és marketinges manipulálását.

Amiről írsz, az amikor a cselekvés szándéka csak felülről, a Felsőbb Énen keresztül lejövő szellemi akarattal egybevágó, amit inkább érezni lehet, mint gondolni, mert az intuíció (a felső spirituális hármasság letükröződéseként) magasabb szintről jön, mint a gondolatforma. Tehát ez az "érzés" általi irányítottság lenne kívánatos, nem pedig a vágyból, érzelemből eredő... Erre próbáltam korábban utalni, amikor azt írtam, hogy csak a lelkünk, vagy saját utunk szerint való dolgokat érdemes bevonzani. Jól értelmezem?

Ez hasonlít a flow állapothoz, ami értelmezhetetlen a szeretet (s ebben az önmagam szeretete is benne van), a cselekvéssel való azonosulás, és az elvárás nélküliség megléte nélkül. Te meg tudsz ebben hosszabb ideig maradni, és végezni a mindennapi feladataidat, ügyintézéseidet, találkozásaidat?

Írnál arról az átmenetről, ami előtte volt, és amiből ez bekövetkezett? És vajon mitől következett be a váltás, van-e valamilyen általánosítható kritériuma? Valszeg lennie kell, azon kívül, hogy nyilván mindenki egy kicsit másképpen éli át....

Szeretettel: hermess

... ha valaki az önmegvalósítás szakaszában a tehetségének él, éjt nappallá téve fest, vagy ír, s ettől teljesen önmaga, és visszatöltődik a lelke szerint való elfoglaltságból, és kapcsolata van fölfelé, és jön az inspiráció, meg a sikerélmény.... de közben elhanyagolja a párkapcsolatát, családját, gyerekeit?

(Bocs, de most fordult a szitu, én kérdezgetek Tőletek, mert ezt a témát én sem gondoltam még végig....:)

Alapjában véve egyetértek Veletek, hogy nem tudjuk a másikat sem szeretni, ha magunkat nem vagyunk képesek szeretni.

DE vajon lehet-e önzés nélkül szeretni magunkat?
Hogyan kell helyesen szeretni magunkat, hogy ne legyen belőle hedonizmus?
És ha nem lehet, akkor meddig mehet el az önzés?

Edit, Hédi, és mások, mit gondoltok erről?

Üdv: hermess

Nagy hódolattal írom ezt, mert a férfi gondolkodás ezt már értené...:)))

Ha a jelen pillanatot egy vízszintes időtengelyen egy O pontban képzeled el, amitől balra van a múlt és jobbra a jövő, akkor ez a pont mozog a tengelyen balról jobbra, a múltból a jövő felé, a jelen pillanatok sorozatának mondhatjuk, de nincs különösebb értelme Ez adja az idő érzetét a fizikai síkon, hiszen a polaritásokat csak egymás utániságukban vagyunk képesek érzékelni.

Most vakarom a fejemet, mert úgy nézem, ez sem lett nőiesebb...:))

Minden következő MOST pillanat egy picivel odébb van tengelyen, tehát már nem ugyanaz, de mégis örök. És csak ebben élünk! A múlt is meg a jelen is csak kivetítés, illúzió. (Védikus filozófiában mondják még, hogy a tudatalatti az maga a múlt, a tudatfölötti pedig a jövő, de ez nem tartozik most ide, csak érdekességként írtam)

A jövőnket a MOST pillanatából kiindulva teremtjük, a jövő itt veszi kezdetét. Ebből az következik, hogy ha MOST elfogadást érzünk, akkor a jövőben semmi nem fog megváltozni a programozott dologgal kapcsolatban. Vagyis az elfogadásnak nem szabad a jelen pillanatba átterjednie, csak az addig előállt múltra, megtörténtre, megnyilvánultra vonatkozhat. Persze, általában a jelenben is helyes érezni, hiszen a jelenben teremtjük a békességet a jövőnkbe, de a programozott dolog kivétel!

A számunkra fontos és megváltoztatandó dolgokban már a törekvés (a vágy helyett használom, mert az mindig egós) érzelmi potenciáljának kezdete kell hogy legyen a MOST, mert különben nem lesz bevonzás! Tehát valahogy egyszerre érzed az elfogadást és a törekvést is, csak különböző dolgokra vonatkoztatva. Szerintem itt követünk el hibát, amikor nem működik a dolog.

Ebben a nulla pontban el kell érni a kiüresedést, a vákuumot (ami lehetetlen, ha az addig történtekkel nem békéltünk meg), de úgy, hogy már az elfogadás se legyen benne a megváltoztatandó dologgal kapcsolatban, s aztán megjeleníteni a törekvés, a teremtő szándék érzésekben, gondolatokban átélt megvalósulását. Mintegy elvetni a vákuumban a magot. És aztán magára hagyni, elkülönülni tőle. Abban a pillanatban a beletett érzelmi potenciálnak nagyon erősnek kell lennie, ez adja a gondolat erejét. De utána csak úgy szabad újra ezt megcsinálni, ha ugyanolyan szintű, kétkedés nélküli potenciállal vagy képes rágondolni. Más szóval, ha a vonzott dolog "érzelmi jelentősége" változatlan, kitartott marad. Ezért Tilos méricskélni, hogy mennyivel kerültünk már közelebb a cél eléréséhez.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bevonzandó dolognak csak lelkünk és saját utunk szerint valónak szabad lennie, mert minden más karmát teremt! Tehát pl. a pénz nem lehet cél, csak eszköz a fejlődéshez.

Bocsássatok meg, azt hiszem el fogok tűnni néhány napra, mert be kell fejeznem egy sürgős munkát. Már teljesen rászoktam a blogolásra...:)

Szép napot