Ez a kislány olyan, mint egy oldószer... tisztít, fertőtlenít, áthat. És ragyogsz...
Először egy nagy böjt végén akadtam rá, és ilyen állapotban hatványozottan éreztem, ahogy megérint ez a kristálytiszta gyermeki lélekből áradó üzenet. Ő képes átadni. Ami a Lényeg. Szívem szerint vagy 10 dalát belinkeltem volna, de azt hiszem, aki rákap az úgyis utánajár. (ő írja, ő játssza ezeket a darabokat) Lenyűgöző, ahogy másokon is láttam a hirtelen könnyezést, amit Emily dalai kiváltanak. Maga a szívnyitás!

Már megint egy koncertről jövök, megint túlcsordulva. De ez most olyan volt, amihez semmi foghatót nem találok! Adott egy ember -Tommy Emmanuel- annyi tehetséggel, hogy a legnagyobb mesterek is döbbenten nyilatkoznak róla, és hagyján, hogy zseniálisan bánik a gitárral, dobol is rajta, meg énekel, mindeközben táncol nevet viccelődik, és a zenekar is (mert különben szólóban szokott fellépni) egyenként és együtt énekelnek... azon felül, hogy rendkívül jók, a saját hangszerükön, mindezt nulla magamutogatással, semmi egó, semmi tesséklássék, tehetséges emberek játszanak a színpadon.

Egyre inkább úgy látom/érzem/gondolom, hogy a legtöbb (ha ugyan nem az összes) gondot, problémát mi gyártjuk magunknak a gondolatainkkal, a hozzáállásunkkal, az elzárkózásunkkal, az elmenekülésünkkel, az érzelmeinkkel, az előítéleteinkkel.

S mindezeket tesszük a helyett, hogy kielemeznénk, hogy ki gondolja ezt, ki áll így hozzá, ki az aki el akar zárkózni, menekülni? Ki érzi a "nemszeretem" érzelmet? S vajon mi és miért késztet arra, hogy bármit is ne szeressünk? Ki az bennem aki az előítéletére akar hallgatni a bátran felvállalt érzékelés, tapasztalás helyett?