Mindig is foglalkoztatott a koldusok és hajléktalanok léte, élete, problémáik és szerencsétlenségük. Milyen lehet számkivetetten élni? Miért nem találják a helyüket? Vagy éppen most vannak a helyükön, ezt kell megtapasztalják? Hogyan lehetne rajtuk segíteni, ha egyáltalán kell segíteni?
Böngészés közben ráakadtam Mustó Péter jezsuita szerzetes írására: Koldultál-e már?

Véleményem szerint a felesleges kritikának két oka lehet:
- a másik lenyomásával az egóm szárnyalni kezd,
- erőből szeretném megemelni a másikat, ez is az én felsőbbrendűségemről szól, pont az ellenkező hatást érem el...vagy lenyomom vagy jól orrba vág...veszekedésbe fajul...

A mindent elfogadás még messze van...

Hol a helye és milyen az építő kritika az életetekben?
Lemondani róla és mézes ego cukorban úszkálni nem szeretnék...

Szia!

Legutóbb ott fejeztem be, hogy minden negatív érzelemnek van valamilyen tanítása. Ezt a tanítást újra meg újra bevonzod az életedbe, egészen addig, amíg meg nem tanulsz belőle mindent!
Lehetnek a helyzetek és szereplők ugyanazok vagy egészen mások, a végeredmény - hogy hogyan is érzed magad, - az mindig ugyanaz!

Ült, hallgatott, jólesett a csend. Ezt nagyon könnyen megszokta, a nyugalmat, a természet hangjait.
Eszébe jutottak a tegnapi történések, mikor visszatért a városba ahol az élete nagy részét leélte.
Furcsa volt a zaj, az autókból kiordító zene, az utca lármája. Bántotta a fülét a harsányság.
Nem ment volna a városba, de a nénjét vitte kivizsgálásra.
Nagyon hiányoztak a barátok, azok, akikkel szerette a nagy beszélgetéseket, nevetéseket, kirándulásokat. Azt hitte majd hiányozni fog a város, de ezt nem érezte, csak az emberek hiányoztak.