Egyre gyakrabban hallani, olvasni, hogy a magyar a népek tanítója, és ez talán most kezd kibontakozni a valóságban is.
Nem vagyok Orbán fan, és azt hiszem, már nem is leszek politikuskedvelő semmilyen szinten, mégis úgy érzem, hogy valami nagy dolog van készülőben, s ehhez valamilyen formában szükség van a jelenlegi miniszterelnökre.

Azt gondolom, hogy a gyerek és felnőttek közötti kapcsolatokban olyan jól megfigyelhetők az Egó játékai.

Péntek este volt, elmentek a vendégei, kiürült a ház.
Gondolta megnézi mi van az öregekkel akik a szomszéd házban laktak, átment hozzájuk.
- Nálad sincsen villany?- kérdezte az anyja.
- Nem tudom, nem kapcsoltunk villanyt- mondta ő.
- Sötétben ültetek?
- Meditáltunk, meg különben is még mindig világos van, csak ti lehúztátok a redőnyt, azért van itt sötét- mondta a lány.
- Na ne nevettess azért jöttek hozzád, hogy meditáljanak- mondta az anyja és hangosan kacagott.
- Mit kell ezen nevetni, mi olyan vicces? –kérdezte a lány.

És megtaláltam a Szívemet. Mindez tegnap este történt. Na nem tegnap kezdődött, azt elárulom, régóta keresem-kutatom már Őt, legalább 5 éve tudatosan fülelek, hogy halljam a hangját végre. Hallottam már néhányszor, suttogva, ordítva, eltorzítva... De valahogy akkora volt a hangzavar, hogy mindig elvesztettem a kapcsolatot Vele. Most olyan tisztán szólt hozzám, mint még soha. Elmondom, hogy történt.

Egy kerek hónapot töltöttem együtt egy sosem látott amerikai rokonnénivel. Családfa írás végett érkezett. A családból én beszélek egyedül angolul, egyértelmű volt a feladat. Örültem, hogy nem kell nyelviskolában frissíteni, jó tanulás lesz.
Ő 65, én 24. Már jó fél éve rendszeresen, szinte naponta íméleztünk, eszembe se jutott hogy bármi baj lehet. Nagyon megszerettem, rendkívül segítőkésznek ismertem meg, sőt, talán túlságosan is. Eszembe se jutott hogy az amerikai sztereotípiába beletartozhat...