Vágyott a csendre, ezért kikapcsolt minden hangforrást, már amit ő képes volt kikapcsolni.
Vendégeket várt, megbeszélték páran, hogy nála szilvesztereznek.
Végzett a főzéssel, rendet rakott, majd vizet engedett a kádba , majd sót szórt a vízbe.
Jól esett a forró víz, behunyta a szemét, ellazult.
Most is, mint máskor, mikor behunyta a szemét, megjelent egy nagyon öreg arc, az arcon csak egy szem volt látható, körülötte ezernyi ránc . Tudta ez az ő öreg lelke.
Eszébe jutottak azok az intelmek amit a lelke sugallt. Mindig tudta, hogy jó lenne hallgatni rá , de ott volt az akaratos egoja. Ahogy már lenni szokott ez a kettő mindig viaskodott egymással.
Már egyre többször hallgatott a lelkére, de nagyon sokszor azt szerette volna amit az egoja akart.
Így küzdött önmagában.
Ahogy ezen gondolkodott, egyszer csak hálát érzett a lelke iránt, mert tudta, mindig a jó utat mutatja neki, még ha vágyik időnként a másik ösvényre akkor is.
- Köszönöm, köszönöm, hogy segítségemre vagy!- mondta ekkor a lelkének.
- Tudom, hogy időnként nagyon makacs és akaratos vagyok, nézd el ezt nekem, kérlek!
Persze tudta, a lelke megbocsát neki.