Én mint ember.
Akaratos éles fegyver.
Birtokló gőgös, üvöltő,
Ki keresi mennyi egy emberöltő.
Féltékeny, kapzsi irigy,
gyötrelmes szánalom.
Mint ember csak ezt számítom.

Én mint kereső.
úttalan útvesztő,
kétkedő koldus, irgalmas szamaritánus,
gyóntató pap s máglyára sem méltó eretnek
ki csak keresi utai, vajon merre vezetnek.

Én mint lélek.
Szeretem hinni a sötétnek,
a testemből áradó fények.
Fáklyája az némelynek
Másokért élek de magamért remélek.
Tudom. Látom még nem élek.

Leült a kanapéra, csak úgy, mint ha elfáradt volna, pedig nem. Leült és eszébe jutott egy régi családi ünnepség, akkor ugyan így ült le, csak akkor ott volt a telefon a kanapé mellett. Eszébe jutott az a nap, valakinek a születésnapja volt. Mintha érezte volna, hogy mindjárt keresni fogják telefonon, ezért ült oda. Persze most nem kereste senki, de ez jutott eszébe erről a helyről, helyzetről. Majd eszébe jutott egy gondolat. Ez a következő volt.
- Mikor találkozok végre egy olyan férfival, akihez hűséges tudok lenni?

Külföldön dolgozom. Úgy volt, hogy a testvérem velem tölti itt az utolsó hetet és Karácsonyra együtt megyünk haza. Épp babát vár, mégis vállalta az utat, mert úgy érezte most kell jönnie, mert lehet, hogy jövőre már megyek haza. Most még tud jönni. Csütörtökön érkezett volna, már nagyon vártam.

Bennem is sokáig az a tévképzet élt, hogy a Mester mindig áhitatos, szelíd mint a bárány. Míg saját magamon nem tapasztaltam, sok minden ez is benne van, de mikor már nem értek a szép szóból, na tud ám agresszív is lenni.

Eset, ami velem megesett: 

önsajnálatban dagonyáztam, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Jöttek a tanok, mások is szenvednek, én meg, jó, jó, de hát az én bajom, mekkora!