Tehetségesnek születtem. Már gyerekkoromban szembe kellett néznem azzal, hogy ez felelősséggel jár. A Sors úgy akarta, hogy az ezzel járó népszerűségbe csak jóval később, felnőttként kóstoltam bele.
Meddig kell, lehet elmenni? Muszáj a végsőkig? Mennyit kell beleadni? Mindent?
És aki menekül? Aki a felelősségre ráismervén nem akarja beteljesíteni, amire predesztiálva van? Biztosan kemény pofonokat kap.
És aki beteljesíti, de közben "elszáll az agya"? Úgy érzi, őt kell szolgálja a nép?

Azt kérdezik a gyermekeim, hogy ha alkalmazott lennék, 100 ezret keresnék és a főnököm azt ajánlaná, hogy megemeli a fizetésemet 120-ra, de akkor a többi kollégámnak is megemeli 150-re, akkor elfogadnám-e az ajánlatát?
- Hát persze hogy elfogadnám! - mondtam nekik, amivel láthatóan megleptem őket, nem erre számítottak.
- És nem zavarna, hogy a többiek több pénzt kapnak? - kérdezték
- Dehogy zavarna, inkább örülnék neki, hogy olyan jól jártak!

"A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság.