Az időnek mindent egybevéve, mindösszesen egyetlen haszna van: múlásának köszönhetően, az ember képes és hajlandó lesz általa eljutni annak belátásához, hogy az életben csupán két értelmes és hasznos elfoglaltság van, a meditáció és az olvasás. A józan és körültekintő ember számára nincs hasznosabb felkiáltás, minthogy – Olvasni, olvasni, olvasni! Legpontosabban kognitív, vagyis megismerő tevékenységet végezni. A felelős emberre ráolvasva pedig ez így hangzik: – Gnoti se auton, vagyis „ismerd meg önmagad!” Az idő nem ismer kivételt és pardont e vonatkozásban. Az ember folyton időt akar nyerni, ennek viszont egyetlen eszköze az, ha a rendelkezésre állót, időtlen dolgokra fordítja. Meditáció alatt pedig szélesebb értelemben vett lelki gyakorlatot értünk, még pontosabb: vallásos gyakorlatot. Vallás pedig az, ami az egyént összekapcsolja az istenivel, az egyénit a mindenséggel. Megint más kérdés, hogy mit értünk itt isteni alatt, az azonban mindenképp megállapítható, hogy nem valami természetfelettit, hanem kizárólag valami természeteset. Ami belőlünk (is) fakad, ugyanis nem állhat létünk természetén felül.
Idő-meditáció-olvasás: ebből születik meg az olvasat. Ám az ember valódi szentségében akkor őrzi meg e tárgykört, ha többet egy szót sem szól róla, a már említetteken kívül. A további kifejtés ugyanis csak a felesleges bonyodalmak előfordulási lehetőségének esélyét vetíti előre, ám a még be nem érkezett lélek rácsodálkozásában ennek semmiképp sem tud ellenállni, így csupán azt remélheti, hogy hangos eszmefuttatásával túl nagy kárt nem tesz. De minden újabb szó időpocsékolás az olvasó és a szerző számára is, és még hátravan az alapvetés megokolása!
A lelki gyakorlat kapcsolatteremtés, az olvasás e kapcsolat kifejezési készségének kiszélesítése, az írás pedig e kapcsolat közreadása, az ön- és társadalom befejezés eszköze.
Az írásra azt mondják, hogy önkifejezés, de a szerző és olvasó szempontjából talán helyesebb, hogy önbefejezés. Csak a be nem fejezett ember ír még. A befejezett ember már, vagy egyáltalán nem ír, vagy nem önmaga ír, hanem őt írják le, ugyanis ő már nem akar kifejezni, csak átadni, persze az írás lehet még számára is eszköz, de ez a fajta írás már egészen más szinten mozog, mint az írás korábbi és általában véve átlagos színvonala. A befejezett szerző a csendet írja le, és a csend által még többet ad át, mint a kifejezéssel.
Szerző és olvasó viszonya mindig a közös utazásról szól, ám ez az utazás csak addig építő, míg az auctor legalább néhány lépéssel az olvasó előtt jár. Az ideális állapot pedig az, ha előbb fejezi be magát, mint az olvasó és így lehetővé válik számára, hogy közreműködjön az olvasó befejezésében.
A befejezettség felé haladó ember felismeri, hogy igaz feladata és léte a szolgálat. Mégpedig szolgálat az önfeladáson keresztül. Önfeladása pedig szép lassan beleérik és beleég kinyilatkoztatásába (mert minden írás kinyilatkoztatás) és végső soron minden megnyilvánulásába (mert minden cselekedet kinyilatkoztatás). Így a kinyilatkoztatás és megnyilvánulás, írás és tett, gondolat és jellem között nincs különbség. Mindemellett azt is tudja, hogy, ha nem tud érdemivel és értékessel szolgálni, hallgatnia kell. Hisz ő ismeri a csendet. A csend iránt pedig alázatos. Ha a csendnél csak kevesebbet tud kifejezni, meg sem nyilvánul. Engedi, hogy azok nyilatkozzanak meg, akikben a csend elevenen él. Elemzi a szót, hogy megnyilatkozás. Megnyilatkozás, mint megnyílás, megnyílás, mint valaminek a kitárulkozása rajta keresztül – s tudja, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mi ömlik ki általa, mert minden kitárulkozás kinyit egy ajtót, de be is zár egy másikat.
A lelki gyakorlatot végző ember felelősséget, missziót vállal, s e misszió része, másik végpontja az is, hogy az olvasás által tudást szerez. Tudást, mégpedig arról, hogy a materialisztikus jelenséganyag rendelkezésre álló elemeiből mely elemek segítségével lehet egy olyan nyelvet megalkotni, amibe ő a csend szimbólumait itt és most átültetni képes. Ez lesz az ő személyes nyelve, s ha tényleg a csend nyelvére talált, később a tömegek nyelve is.
Az olvasó ember látásmódot tanul. Annak látásmódját, hogy miként tudja a világba lehozni a szentséget, és miként tudja a szentségtelent elválasztani a szentségtől az anyagvilágban kutatva.