2009. január 26. hétfő, 15:55 | Névtelen (útkereső)
Amikor gyerekkoromban megkérdezték tőlem, rögtön ez jutott eszembe: hogy kérdezhet ilyet valaki? Ez valami verseny?
Fel sem merült bennem soha, hogy különbséget kellene tenni. Mivel mi normális családnak számítottunk, vagyis nem voltak viták, demokrácia volt, mindkettejüktől egyforma figyelmet és szeretetet kaptam, ezért egyformán szerettem őket. Sajnos korán elmentek.
Szülőként is ugyanígy látom: nincs különbség, mind a három gyerekemet egyformán szeretem. A szeretet nem feleződik, hanem megsokszorozódik
Sajnos elég sok család van, ahol egyértelmű választ adni. Lehet, hogy nem is a gyerektől kéne ezt megkérdezni igazából?
Hogy kérdezhet ilyet valaki? Csak úgy, egyszerűen. Mert Te a szerencsések közé tartozol, az emberiség nagyobb hányada nem oda tartozik, és sajnos ezért vagy azért, igen is tud különbséget tenni a szülei között. És hogy még jobban elcsodálkozz, megsúgom, van két kislányom akiket NEM EGYFORMÁN SZERETEK. Mert két különböző entitáshoz egyformán kötődni sztem nem lehet. Az egyik megnyugtat és harmónia sugárzik belőle, a másik szeles és hiperaktív. Tehát lehetetlen lenne őket egyforma bánásmódban részesíteni. Törekszem a harmóniára velük, ennyit tehetek az EGYFORMA helyett.
Igen, szerintem sincs egyforma szeretet. Talán ugyanolyan erőteljes van, de mégis különböző. Olyan talán, ritkán. De sokan, akik azt mondják: egyformán szeretem, önmaguknak is hazudnak. Vagy csak azért mondják, mert így illik.
Én gyerekkoromban valóban anyámért rajongtam, apámat forrón szerettem. Ilyesmi volt a minőségi különbség. Aztán anyámért rajongtam, apám viszont tinikorunkban eltávolodott tőlünk, őt onnantól szerettem. "Csak".
Most apámért rajongok és mélyen tisztelem, anyámat hálásan szeretem, ha jól van, és idegesít, sajnálom vagy utálom, mikor "nincs jól". Ez van.
És engem mindig jobban szeretett a család, mint a Hugomat. Mert én alkalmazkodó, jó kislány voltam, ő meg ellenkezett mindig. Anyámék nem tettek így különbséget, de persze másként álltak-állnak hozzánk. MÁSKÉNT szeretnek.
Mind a kettőt nagyon szeretem, mind a kettőt másért és másként.
Ha két teljesen egyforma emberről lenne szó akkor lehetne őket egyformán szeretni.
Mindettől függetlenül, szavazni sem tudtam, mert nem tudnám megmondani melyik kedvesebb.
Az édesanyám, kemény asszony volt, de idővel sokat tanult a hibáiból, annyi melegség van benne, olyan jó meleg energiával tud átölelni. Összebújunk, átöleljük egymást és billegünk, azt szoktuk mondani, - na sumozzunk egyet.
Az édesapám már régóta, az örök vadászmezőket járja, nagyon szeretem, pedíg nagyon sok keserűséget okozott, de sosem tudtam haragudni érte.
Csak egy meditációban jött elő, hogy térdel előttem és arra kér ne haragudjak rá.
Most is ezt üzenem:
Apukám én nem tudok rád haragudni, hiszen nagyon szeretlek!
Egyformán szeretni, még nem tudok, gyerekeimet sem. De nem is kell, csak egyszerűen, szeretem őket.
Újra csak azt mondom, szeretni kell ennyi az egész!
Éppen ás(ód)om bele a szüleim múltjába, ami által sokmindenre fény derül és így a viszonyok is megváltoznak. Nemrég kezdtem el tudatosan közelíteni Apukám felé, eddig is szerettem, de most valahogy ismerni is akarom legalább annyira mint Anyukámat. Szépen haladunk. Ezáltal Anyukámtól eltávolodtam valamelyest, próbálom megérteni a helyzetüket, amiben felnőttem, ami által ilyen lettem, amilyen. Most megismerkedtem a család olyan részével, tagjaival akik által egészen más szemszögből látok dolgokat, egészen máshogy. Mindezzel oda akarok kilyukadni hogy nem szavaztam. Most először nem. Nem tudok dönteni. Egyformán szeretem őket de ez nem igaz, mert másképp. Főleg ezek után, amik most értek az utóbbi pár napban/hétben.
Viszont megakadt a szemem a hozzászólásodon, mert néhány éve egy rokon megkérdezte Apukámat a jelenlétemben, hogy melyik lányát szereti a legjobban -négyen vagyunk testvérek. Ettől én úgy felháborodtam, hogy legszívesebben üvöltöttem volna -tini voltam- a kb 50es nővel, aztán győzött a "jólnevelt" énem és maradt a fortyogás. Apukámhoz ugyanis egyértelműen közel áll egyikünk, és nem én... szörnyű érzés volt. Apa okosan válaszolt, nem nem-egyformán szeret hanem máshogy, hozzánk képest a személyiségünkből adódóan, mégis rettenetesen éreztem magam. Annyira másak a szüleim, mégis annyira szeretem mindkettőjüket!...
na pityergés lett a vége, úgyhogy nem is írom tovább...
Talán nem csak olyan szeretet van, amelyik a másik tulajdonságainak tetszésén alapul, hanem van egy olyan is, amelyiket magadban érzel a másik lénye, lényege - lelke felé. Ez a szeretet egy mélyebb, tisztább szeretet, mint a tetszésen alapuló, mert valóban feltétel nélküli, hiszen azokon túlra tekint.
Ezzel a szeretettel is lehet szeretni azt, akit nem ismerünk, csak tudjuk, hogy létezik, élt és valami közünk van hozzá.
szia Inyó!
ha elhagyott minket ő szeretett? és nekem ennek ellenére kellene szeretnem?hogy magyaráznád el ezt egy 2 éves kislánynak?már 39 vagyok de még mindig nem értem miért is kéne szeretnem.azóta meghalt és megbocsájtottam ,de nem szeretem.
Részemről a kérdés érthető egyszerű és még meg is válaszolható.De mikor elolvastam észre vettem,hogy nem tudom felválallni a választ.De a kérdés tetszett és elgondolkoztatott.Mennyivel egyszerűbb azt mondani másként szeretem,vagy esetleg megmagyarázni a spirituális részét miért kaptam tőlük sokat mint felválallni azt,hogy igen esetleg akár nem is szeretem őket.Vagy az egyiket jobban szeretem mint a másikat. Ember vagyok emberi érzésekkel így tudok különbséget tenni.És azt gondolom vannak emberek akik közelebb állnak hozzám és vannak akik távollabb.Miért ne lehetne a szüleink felé valós érzelmeket baválallni?Mert az csúnya,mert olyat nem szabad és nem lehet?Vagy mert nem illik,estleg ettől rosszabb ember lennék?Én ennek a kérdésnek köszönhetően bavallottam magamnak az igazat.Így köszönöm a kérdést mert idáig olyanokkal álltattam magam amivel felesleges volt de jól hangzott....
2009. január 27. kedd, 11:21 | Névtelen (útkereső)
Ha ezt a kérdést nekem valaki 5-10 évvel ezelőtt teszi fel, teljesen másként válaszolok rá. Anyámat gyűlöltem, apámat istenítettem. Annyira el voltak foglalva egymás tanitásával, hogy nekünk gyerekeknek csak az állandó balhék maradtak, amit én mindig anyám kontójára írtam..
Igy aztán bármilyen borzalmas is anyám nagyon korai halála nem igazán viselt meg. Akkor már 19 évesen amúgy is saját lábon kellett álljak. Ma már mindkettejüket szeretem. Igaz apámról kiderült, hogy egy elviselhetetlen alak (és volt is mindig), anyám tetteit pedig ennek fényében ma már teljesen másként látom.
Ma már szeretem őket, mindkettőt, egyformán. Apámat a lehetelen természetével együtt élőben, anyámat pedig posthumus. Azt hiszem sikerült neki mindent megbocsátani és remélem őneki is nekem.......
Nehéz, de nekem mégis egyszerű volt a válasz, mert arra kezdek rájönni, hogy nincs kőbe vésett válasz semmire. Apu sokat vert bennünket, mégis az volt a válaszom, hogy őt szeretem jobban. Mindig jobban ragaszkodtam hozzá. És mióta két gyermekem van, azt is tudom, hogy nem kell megütközni azon, hogy "melyiket szereted jobban?", mert tényleg van különbség milyenségben, de mennyiségbe nincs. Csak vannak azok a fránya elvárások, hogy hogyan viselkedj.... mit mondj... mint kell mondanod.... jaj mennyit küzdök még mindig velük. Tényleg csak szeretni kell...
Sajnos az édesapám elhunyt... most ez a kérdés elgondolkodtatott,persze miután automatikusan szavaztam arra, hogy egyformán szeretem őket. Talán mégis édesanyámat szeretem jobban,mert ő itt van velem,talán édesapámat,mert ő már nincs és neki csak üzenni tudom odaátra,hogy szeretem. Nehéz kérdés így.
2009. január 30. péntek, 23:38 | Aranyosi Szilvi (útkereső)
Melyik szülőmet szeretem jobban?
Nem mondom, hogy egyiket sem, inkább mindkettőt egyformán.
Nevelőapám van, aki egy csodás ember, minden tiszteletem az ővé...
Édesapám, azt hiszem, anyám miatt hagyott el engem is, de az írás szeretetét tőle örököltem, és büszke vagyok rá - távolról is figyelem innen, a háttérből -, büszke az emberségére, a munkásságára, verseire, írásaira, amivel igyekszik az embereknek erőt, szeretetet, pozitív gondolkodást átadni. Már megértettem, mit miért tett a múltban, elfogadtam, hogy "nincs szükségünk egymásra". Őt távolról, plátóin szeretem.
Édesanyám helyett "találtam" magamnak másikat - a nővére személyében, akivel megoszthattam azon dolgokat, amiket az anyámmal szerettem volna, de Ő sajnos más, nem érett az igazi anyaságra, a tartalmas beszélgetésekre, mellette mindig is önállónak kellett lennem, és mára már szinte megfordultak a szerepkörök - néha olyan, mintha én lennék az ő anyja, és ő az én gyerekem. Emiatt sajnos nem tudok felnézni rá, de tisztelem, mert ő a szülőanyám.
Anyám helyett lett anyám, és apám helyett lett apám.
Melyiket szeretem jobban? Egyiket sem a másiknál.
Egyenlően szeretem őket, de mindegyiküket máshogy.
Sziasztok Szeretteim!
Olvasom a hozzászólásokat,és csendesen mosolygok azon, hogy mennyire beivódott a tudatunkba némely sztereotípia... Az egyikőtök szinte feljajdul: Hogy lehet ilyet kérdezni?! Már miért ne lehetne?
A válasz sok mindenről árulkodik... Aszerint szeretünk "jobban, vagy kevéssé",hogy melyik szülőtől mit,mennyit és hogyan kaptunk.
Pedig a két szülő genetikai feladata más és más. Az anya az életadó kapu,amin át a világra jövünk megvalósítani a feladatainkat.Az apa a "teremtő", az alkotó kritikus szemével szemléli a lényt, akit életre hívott.
Az anyai szeretet feltétel nélküli, az apai szeretet feltételekhez kötött...(szeretlek,ha jó vagy,szeretlek,ha okos vagy,szeretlek,ha engedelmes vagy...stb.)
Az anya feltétel nélküli szeretete a biztonságot nyújtó menedék, de nem inspirál. Az apai szeretet elvárásai inspirálnak a fejlődésre.Mivel ki kell érdemelni,harcolunk érte: fejlődünk.
Néha az a furcsa helyzet áll elő,hogy az "anyai szeretetet" épp édesapánktól kapjuk, az "apai szeretetet" pedig édesanyánktól...A lényeg,hogy egyensúly legyen. Az bizony gond,ha olyan szülőpár kerül össze,ahol mindketten " anyalelkűek", vagy mindketten "apalelkűek",és nincs is a környezetben senki,aki a hiányzó szeretetfajtát pótolná...
A gyerek választása pedig arról árulkodik,hogy valójában miben szenved hiányt, vagy miből kapott túl sokat, vagy hogy milyen a természete. A versenyszellemmel bőven ellátott gyermek az apa-típusú szülőjét fogja szeretni vélni, az pedig, akiben nincs elég küzdőszellem,az az anya-típusút.
Persze a fent leírtak így,ennyire tisztán szinte sosem jelennek meg,se szülőben,se gyerekben,hisz semmi sem fehér és fekete, de ezek a gyökerek,amiket ha jól odafigyelünk,megtalálhatunk a saját szüleinkben,vagy épp önmagunkban. No és nem szabad elfelejteni,hogy feladataink megvalósításához választottuk őket megszületésünk előtt... Az aki alma akar lenni,nem választhat dió szülőket...
Nekem négy fiam és négy unokám van. Érzem,mikor van szüksége a fészek oltalmára vagy az inspirációra,s igyekszem aszerint viselkedni.(Sokáig neveltem egyedül őket) A férjem viszont egy határozott "apa-típus",ezért ha túl magasra teszi a mércét,azonnal anyatípus szerepbe bújok,s mindent elkövetek,hogy megtámogassam az éppen soros gyerekem önbizalmát... Az én Édesapám "anya-típus" volt, de képes volt inspirálni is.Édesanyám "apa-típus" volt, aki viszont alig-alig volt képes az anyai feltétel nélküli elfogadásra... Édesapát imádtam, Édesanyának teljes erőmből meg akartam felelni, s egy dicsérő szaváért bármire képes lettem volna.Őt is mélységesen szerettem.Mindkettejüket másként,de nélkülözhetetlenül...
Szeretettel üdvözlöm mindőtöket:
Patanyó
Hozzászólások
14 hozzászólásAmikor gyerekkoromban megkérdezték tőlem, rögtön ez jutott eszembe: hogy kérdezhet ilyet valaki? Ez valami verseny?
Fel sem merült bennem soha, hogy különbséget kellene tenni. Mivel mi normális családnak számítottunk, vagyis nem voltak viták, demokrácia volt, mindkettejüktől egyforma figyelmet és szeretetet kaptam, ezért egyformán szerettem őket. Sajnos korán elmentek.
Szülőként is ugyanígy látom: nincs különbség, mind a három gyerekemet egyformán szeretem. A szeretet nem feleződik, hanem megsokszorozódik
Sajnos elég sok család van, ahol egyértelmű választ adni. Lehet, hogy nem is a gyerektől kéne ezt megkérdezni igazából?
Hogy kérdezhet ilyet valaki? Csak úgy, egyszerűen. Mert Te a szerencsések közé tartozol, az emberiség nagyobb hányada nem oda tartozik, és sajnos ezért vagy azért, igen is tud különbséget tenni a szülei között. És hogy még jobban elcsodálkozz, megsúgom, van két kislányom akiket NEM EGYFORMÁN SZERETEK. Mert két különböző entitáshoz egyformán kötődni sztem nem lehet. Az egyik megnyugtat és harmónia sugárzik belőle, a másik szeles és hiperaktív. Tehát lehetetlen lenne őket egyforma bánásmódban részesíteni. Törekszem a harmóniára velük, ennyit tehetek az EGYFORMA helyett.
Igen, szerintem sincs egyforma szeretet. Talán ugyanolyan erőteljes van, de mégis különböző. Olyan talán, ritkán. De sokan, akik azt mondják: egyformán szeretem, önmaguknak is hazudnak. Vagy csak azért mondják, mert így illik.
Én gyerekkoromban valóban anyámért rajongtam, apámat forrón szerettem. Ilyesmi volt a minőségi különbség. Aztán anyámért rajongtam, apám viszont tinikorunkban eltávolodott tőlünk, őt onnantól szerettem. "Csak".
Most apámért rajongok és mélyen tisztelem, anyámat hálásan szeretem, ha jól van, és idegesít, sajnálom vagy utálom, mikor "nincs jól". Ez van.
És engem mindig jobban szeretett a család, mint a Hugomat. Mert én alkalmazkodó, jó kislány voltam, ő meg ellenkezett mindig. Anyámék nem tettek így különbséget, de persze másként álltak-állnak hozzánk. MÁSKÉNT szeretnek.
Mind a kettőt nagyon szeretem, mind a kettőt másért és másként.
Ha két teljesen egyforma emberről lenne szó akkor lehetne őket egyformán szeretni.
Mindettől függetlenül, szavazni sem tudtam, mert nem tudnám megmondani melyik kedvesebb.
Az édesanyám, kemény asszony volt, de idővel sokat tanult a hibáiból, annyi melegség van benne, olyan jó meleg energiával tud átölelni. Összebújunk, átöleljük egymást és billegünk, azt szoktuk mondani, - na sumozzunk egyet.
Az édesapám már régóta, az örök vadászmezőket járja, nagyon szeretem, pedíg nagyon sok keserűséget okozott, de sosem tudtam haragudni érte.
Csak egy meditációban jött elő, hogy térdel előttem és arra kér ne haragudjak rá.
Most is ezt üzenem:
Apukám én nem tudok rád haragudni, hiszen nagyon szeretlek!
Egyformán szeretni, még nem tudok, gyerekeimet sem. De nem is kell, csak egyszerűen, szeretem őket.
Újra csak azt mondom, szeretni kell ennyi az egész!
Éppen ás(ód)om bele a szüleim múltjába, ami által sokmindenre fény derül és így a viszonyok is megváltoznak. Nemrég kezdtem el tudatosan közelíteni Apukám felé, eddig is szerettem, de most valahogy ismerni is akarom legalább annyira mint Anyukámat. Szépen haladunk. Ezáltal Anyukámtól eltávolodtam valamelyest, próbálom megérteni a helyzetüket, amiben felnőttem, ami által ilyen lettem, amilyen. Most megismerkedtem a család olyan részével, tagjaival akik által egészen más szemszögből látok dolgokat, egészen máshogy. Mindezzel oda akarok kilyukadni hogy nem szavaztam. Most először nem. Nem tudok dönteni. Egyformán szeretem őket de ez nem igaz, mert másképp. Főleg ezek után, amik most értek az utóbbi pár napban/hétben.
Viszont megakadt a szemem a hozzászólásodon, mert néhány éve egy rokon megkérdezte Apukámat a jelenlétemben, hogy melyik lányát szereti a legjobban -négyen vagyunk testvérek. Ettől én úgy felháborodtam, hogy legszívesebben üvöltöttem volna -tini voltam- a kb 50es nővel, aztán győzött a "jólnevelt" énem és maradt a fortyogás. Apukámhoz ugyanis egyértelműen közel áll egyikünk, és nem én... szörnyű érzés volt. Apa okosan válaszolt, nem nem-egyformán szeret hanem máshogy, hozzánk képest a személyiségünkből adódóan, mégis rettenetesen éreztem magam. Annyira másak a szüleim, mégis annyira szeretem mindkettőjüket!...
na pityergés lett a vége, úgyhogy nem is írom tovább...
ha sosem élt veled édesapád, hogy szeresd?nem is ismered milyen igazán!
Talán nem csak olyan szeretet van, amelyik a másik tulajdonságainak tetszésén alapul, hanem van egy olyan is, amelyiket magadban érzel a másik lénye, lényege - lelke felé. Ez a szeretet egy mélyebb, tisztább szeretet, mint a tetszésen alapuló, mert valóban feltétel nélküli, hiszen azokon túlra tekint.
Ezzel a szeretettel is lehet szeretni azt, akit nem ismerünk, csak tudjuk, hogy létezik, élt és valami közünk van hozzá.
szia Inyó!
ha elhagyott minket ő szeretett? és nekem ennek ellenére kellene szeretnem?hogy magyaráznád el ezt egy 2 éves kislánynak?már 39 vagyok de még mindig nem értem miért is kéne szeretnem.azóta meghalt és megbocsájtottam ,de nem szeretem.
Részemről a kérdés érthető egyszerű és még meg is válaszolható.De mikor elolvastam észre vettem,hogy nem tudom felválallni a választ.De a kérdés tetszett és elgondolkoztatott.Mennyivel egyszerűbb azt mondani másként szeretem,vagy esetleg megmagyarázni a spirituális részét miért kaptam tőlük sokat mint felválallni azt,hogy igen esetleg akár nem is szeretem őket.Vagy az egyiket jobban szeretem mint a másikat. Ember vagyok emberi érzésekkel így tudok különbséget tenni.És azt gondolom vannak emberek akik közelebb állnak hozzám és vannak akik távollabb.Miért ne lehetne a szüleink felé valós érzelmeket baválallni?Mert az csúnya,mert olyat nem szabad és nem lehet?Vagy mert nem illik,estleg ettől rosszabb ember lennék?Én ennek a kérdésnek köszönhetően bavallottam magamnak az igazat.Így köszönöm a kérdést mert idáig olyanokkal álltattam magam amivel felesleges volt de jól hangzott....
Ha ezt a kérdést nekem valaki 5-10 évvel ezelőtt teszi fel, teljesen másként válaszolok rá. Anyámat gyűlöltem, apámat istenítettem. Annyira el voltak foglalva egymás tanitásával, hogy nekünk gyerekeknek csak az állandó balhék maradtak, amit én mindig anyám kontójára írtam..
Igy aztán bármilyen borzalmas is anyám nagyon korai halála nem igazán viselt meg. Akkor már 19 évesen amúgy is saját lábon kellett álljak. Ma már mindkettejüket szeretem. Igaz apámról kiderült, hogy egy elviselhetetlen alak (és volt is mindig), anyám tetteit pedig ennek fényében ma már teljesen másként látom.
Ma már szeretem őket, mindkettőt, egyformán. Apámat a lehetelen természetével együtt élőben, anyámat pedig posthumus. Azt hiszem sikerült neki mindent megbocsátani és remélem őneki is nekem.......
Nehéz, de nekem mégis egyszerű volt a válasz, mert arra kezdek rájönni, hogy nincs kőbe vésett válasz semmire. Apu sokat vert bennünket, mégis az volt a válaszom, hogy őt szeretem jobban. Mindig jobban ragaszkodtam hozzá. És mióta két gyermekem van, azt is tudom, hogy nem kell megütközni azon, hogy "melyiket szereted jobban?", mert tényleg van különbség milyenségben, de mennyiségbe nincs. Csak vannak azok a fránya elvárások, hogy hogyan viselkedj.... mit mondj... mint kell mondanod.... jaj mennyit küzdök még mindig velük. Tényleg csak szeretni kell...
Sajnos az édesapám elhunyt... most ez a kérdés elgondolkodtatott,persze miután automatikusan szavaztam arra, hogy egyformán szeretem őket. Talán mégis édesanyámat szeretem jobban,mert ő itt van velem,talán édesapámat,mert ő már nincs és neki csak üzenni tudom odaátra,hogy szeretem. Nehéz kérdés így.
Melyik szülőmet szeretem jobban?
Nem mondom, hogy egyiket sem, inkább mindkettőt egyformán.
Nevelőapám van, aki egy csodás ember, minden tiszteletem az ővé...
Édesapám, azt hiszem, anyám miatt hagyott el engem is, de az írás szeretetét tőle örököltem, és büszke vagyok rá - távolról is figyelem innen, a háttérből -, büszke az emberségére, a munkásságára, verseire, írásaira, amivel igyekszik az embereknek erőt, szeretetet, pozitív gondolkodást átadni. Már megértettem, mit miért tett a múltban, elfogadtam, hogy "nincs szükségünk egymásra". Őt távolról, plátóin szeretem.
Édesanyám helyett "találtam" magamnak másikat - a nővére személyében, akivel megoszthattam azon dolgokat, amiket az anyámmal szerettem volna, de Ő sajnos más, nem érett az igazi anyaságra, a tartalmas beszélgetésekre, mellette mindig is önállónak kellett lennem, és mára már szinte megfordultak a szerepkörök - néha olyan, mintha én lennék az ő anyja, és ő az én gyerekem. Emiatt sajnos nem tudok felnézni rá, de tisztelem, mert ő a szülőanyám.
Anyám helyett lett anyám, és apám helyett lett apám.
Melyiket szeretem jobban? Egyiket sem a másiknál.
Egyenlően szeretem őket, de mindegyiküket máshogy.
Sziasztok Szeretteim!
Olvasom a hozzászólásokat,és csendesen mosolygok azon, hogy mennyire beivódott a tudatunkba némely sztereotípia... Az egyikőtök szinte feljajdul: Hogy lehet ilyet kérdezni?! Már miért ne lehetne?
A válasz sok mindenről árulkodik... Aszerint szeretünk "jobban, vagy kevéssé",hogy melyik szülőtől mit,mennyit és hogyan kaptunk.
Pedig a két szülő genetikai feladata más és más. Az anya az életadó kapu,amin át a világra jövünk megvalósítani a feladatainkat.Az apa a "teremtő", az alkotó kritikus szemével szemléli a lényt, akit életre hívott.
Az anyai szeretet feltétel nélküli, az apai szeretet feltételekhez kötött...(szeretlek,ha jó vagy,szeretlek,ha okos vagy,szeretlek,ha engedelmes vagy...stb.)
Az anya feltétel nélküli szeretete a biztonságot nyújtó menedék, de nem inspirál. Az apai szeretet elvárásai inspirálnak a fejlődésre.Mivel ki kell érdemelni,harcolunk érte: fejlődünk.
Néha az a furcsa helyzet áll elő,hogy az "anyai szeretetet" épp édesapánktól kapjuk, az "apai szeretetet" pedig édesanyánktól...A lényeg,hogy egyensúly legyen. Az bizony gond,ha olyan szülőpár kerül össze,ahol mindketten " anyalelkűek", vagy mindketten "apalelkűek",és nincs is a környezetben senki,aki a hiányzó szeretetfajtát pótolná...
A gyerek választása pedig arról árulkodik,hogy valójában miben szenved hiányt, vagy miből kapott túl sokat, vagy hogy milyen a természete. A versenyszellemmel bőven ellátott gyermek az apa-típusú szülőjét fogja szeretni vélni, az pedig, akiben nincs elég küzdőszellem,az az anya-típusút.
Persze a fent leírtak így,ennyire tisztán szinte sosem jelennek meg,se szülőben,se gyerekben,hisz semmi sem fehér és fekete, de ezek a gyökerek,amiket ha jól odafigyelünk,megtalálhatunk a saját szüleinkben,vagy épp önmagunkban. No és nem szabad elfelejteni,hogy feladataink megvalósításához választottuk őket megszületésünk előtt... Az aki alma akar lenni,nem választhat dió szülőket...
Nekem négy fiam és négy unokám van. Érzem,mikor van szüksége a fészek oltalmára vagy az inspirációra,s igyekszem aszerint viselkedni.(Sokáig neveltem egyedül őket) A férjem viszont egy határozott "apa-típus",ezért ha túl magasra teszi a mércét,azonnal anyatípus szerepbe bújok,s mindent elkövetek,hogy megtámogassam az éppen soros gyerekem önbizalmát... Az én Édesapám "anya-típus" volt, de képes volt inspirálni is.Édesanyám "apa-típus" volt, aki viszont alig-alig volt képes az anyai feltétel nélküli elfogadásra... Édesapát imádtam, Édesanyának teljes erőmből meg akartam felelni, s egy dicsérő szaváért bármire képes lettem volna.Őt is mélységesen szerettem.Mindkettejüket másként,de nélkülözhetetlenül...
Szeretettel üdvözlöm mindőtöket:
Patanyó