Amikor gyerekkoromban megkérdezték tőlem, rögtön ez jutott eszembe: hogy kérdezhet ilyet valaki? Ez valami verseny?
Fel sem merült bennem soha, hogy különbséget kellene tenni. Mivel mi normális családnak számítottunk, vagyis nem voltak viták, demokrácia volt, mindkettejüktől egyforma figyelmet és szeretetet kaptam, ezért egyformán szerettem őket. Sajnos korán elmentek.
Szülőként is ugyanígy látom: nincs különbség, mind a három gyerekemet egyformán szeretem. A szeretet nem feleződik, hanem megsokszorozódik
Sajnos elég sok család van, ahol egyértelmű választ adni. Lehet, hogy nem is a gyerektől kéne ezt megkérdezni igazából?

ha sosem élt veled édesapád, hogy szeresd?nem is ismered milyen igazán!

Részemről a kérdés érthető egyszerű és még meg is válaszolható.De mikor elolvastam észre vettem,hogy nem tudom felválallni a választ.De a kérdés tetszett és elgondolkoztatott.Mennyivel egyszerűbb azt mondani másként szeretem,vagy esetleg megmagyarázni a spirituális részét miért kaptam tőlük sokat mint felválallni azt,hogy igen esetleg akár nem is szeretem őket.Vagy az egyiket jobban szeretem mint a másikat. Ember vagyok emberi érzésekkel így tudok különbséget tenni.És azt gondolom vannak emberek akik közelebb állnak hozzám és vannak akik távollabb.Miért ne lehetne a szüleink felé valós érzelmeket baválallni?Mert az csúnya,mert olyat nem szabad és nem lehet?Vagy mert nem illik,estleg ettől rosszabb ember lennék?Én ennek a kérdésnek köszönhetően bavallottam magamnak az igazat.Így köszönöm a kérdést mert idáig olyanokkal álltattam magam amivel felesleges volt de jól hangzott....

Ha ezt a kérdést nekem valaki 5-10 évvel ezelőtt teszi fel, teljesen másként válaszolok rá. Anyámat gyűlöltem, apámat istenítettem. Annyira el voltak foglalva egymás tanitásával, hogy nekünk gyerekeknek csak az állandó balhék maradtak, amit én mindig anyám kontójára írtam..
Igy aztán bármilyen borzalmas is anyám nagyon korai halála nem igazán viselt meg. Akkor már 19 évesen amúgy is saját lábon kellett álljak. Ma már mindkettejüket szeretem. Igaz apámról kiderült, hogy egy elviselhetetlen alak (és volt is mindig), anyám tetteit pedig ennek fényében ma már teljesen másként látom.
Ma már szeretem őket, mindkettőt, egyformán. Apámat a lehetelen természetével együtt élőben, anyámat pedig posthumus. Azt hiszem sikerült neki mindent megbocsátani és remélem őneki is nekem.......

Nehéz, de nekem mégis egyszerű volt a válasz, mert arra kezdek rájönni, hogy nincs kőbe vésett válasz semmire. Apu sokat vert bennünket, mégis az volt a válaszom, hogy őt szeretem jobban. Mindig jobban ragaszkodtam hozzá. És mióta két gyermekem van, azt is tudom, hogy nem kell megütközni azon, hogy "melyiket szereted jobban?", mert tényleg van különbség milyenségben, de mennyiségbe nincs. Csak vannak azok a fránya elvárások, hogy hogyan viselkedj.... mit mondj... mint kell mondanod.... jaj mennyit küzdök még mindig velük. Tényleg csak szeretni kell...

Sajnos az édesapám elhunyt... most ez a kérdés elgondolkodtatott,persze miután automatikusan szavaztam arra, hogy egyformán szeretem őket. Talán mégis édesanyámat szeretem jobban,mert ő itt van velem,talán édesapámat,mert ő már nincs és neki csak üzenni tudom odaátra,hogy szeretem. Nehéz kérdés így.

Melyik szülőmet szeretem jobban?

Nem mondom, hogy egyiket sem, inkább mindkettőt egyformán.

Nevelőapám van, aki egy csodás ember, minden tiszteletem az ővé...
Édesapám, azt hiszem, anyám miatt hagyott el engem is, de az írás szeretetét tőle örököltem, és büszke vagyok rá - távolról is figyelem innen, a háttérből -, büszke az emberségére, a munkásságára, verseire, írásaira, amivel igyekszik az embereknek erőt, szeretetet, pozitív gondolkodást átadni. Már megértettem, mit miért tett a múltban, elfogadtam, hogy "nincs szükségünk egymásra". Őt távolról, plátóin szeretem.

Édesanyám helyett "találtam" magamnak másikat - a nővére személyében, akivel megoszthattam azon dolgokat, amiket az anyámmal szerettem volna, de Ő sajnos más, nem érett az igazi anyaságra, a tartalmas beszélgetésekre, mellette mindig is önállónak kellett lennem, és mára már szinte megfordultak a szerepkörök - néha olyan, mintha én lennék az ő anyja, és ő az én gyerekem. Emiatt sajnos nem tudok felnézni rá, de tisztelem, mert ő a szülőanyám.

Anyám helyett lett anyám, és apám helyett lett apám.
Melyiket szeretem jobban? Egyiket sem a másiknál.
Egyenlően szeretem őket, de mindegyiküket máshogy.

Sziasztok Szeretteim!
Olvasom a hozzászólásokat,és csendesen mosolygok azon, hogy mennyire beivódott a tudatunkba némely sztereotípia... Az egyikőtök szinte feljajdul: Hogy lehet ilyet kérdezni?! Már miért ne lehetne?
A válasz sok mindenről árulkodik... Aszerint szeretünk "jobban, vagy kevéssé",hogy melyik szülőtől mit,mennyit és hogyan kaptunk.
Pedig a két szülő genetikai feladata más és más. Az anya az életadó kapu,amin át a világra jövünk megvalósítani a feladatainkat.Az apa a "teremtő", az alkotó kritikus szemével szemléli a lényt, akit életre hívott.
Az anyai szeretet feltétel nélküli, az apai szeretet feltételekhez kötött...(szeretlek,ha jó vagy,szeretlek,ha okos vagy,szeretlek,ha engedelmes vagy...stb.)
Az anya feltétel nélküli szeretete a biztonságot nyújtó menedék, de nem inspirál. Az apai szeretet elvárásai inspirálnak a fejlődésre.Mivel ki kell érdemelni,harcolunk érte: fejlődünk.
Néha az a furcsa helyzet áll elő,hogy az "anyai szeretetet" épp édesapánktól kapjuk, az "apai szeretetet" pedig édesanyánktól...A lényeg,hogy egyensúly legyen. Az bizony gond,ha olyan szülőpár kerül össze,ahol mindketten " anyalelkűek", vagy mindketten "apalelkűek",és nincs is a környezetben senki,aki a hiányzó szeretetfajtát pótolná...
A gyerek választása pedig arról árulkodik,hogy valójában miben szenved hiányt, vagy miből kapott túl sokat, vagy hogy milyen a természete. A versenyszellemmel bőven ellátott gyermek az apa-típusú szülőjét fogja szeretni vélni, az pedig, akiben nincs elég küzdőszellem,az az anya-típusút.
Persze a fent leírtak így,ennyire tisztán szinte sosem jelennek meg,se szülőben,se gyerekben,hisz semmi sem fehér és fekete, de ezek a gyökerek,amiket ha jól odafigyelünk,megtalálhatunk a saját szüleinkben,vagy épp önmagunkban. No és nem szabad elfelejteni,hogy feladataink megvalósításához választottuk őket megszületésünk előtt... Az aki alma akar lenni,nem választhat dió szülőket...
Nekem négy fiam és négy unokám van. Érzem,mikor van szüksége a fészek oltalmára vagy az inspirációra,s igyekszem aszerint viselkedni.(Sokáig neveltem egyedül őket) A férjem viszont egy határozott "apa-típus",ezért ha túl magasra teszi a mércét,azonnal anyatípus szerepbe bújok,s mindent elkövetek,hogy megtámogassam az éppen soros gyerekem önbizalmát... Az én Édesapám "anya-típus" volt, de képes volt inspirálni is.Édesanyám "apa-típus" volt, aki viszont alig-alig volt képes az anyai feltétel nélküli elfogadásra... Édesapát imádtam, Édesanyának teljes erőmből meg akartam felelni, s egy dicsérő szaváért bármire képes lettem volna.Őt is mélységesen szerettem.Mindkettejüket másként,de nélkülözhetetlenül...
Szeretettel üdvözlöm mindőtöket:
Patanyó