Mindig kell egy barát?
Ugye, ahogy haladunk az utunkon, rájövünk, hogy egyedül haladunk és egyedül visszük végig a feladatainkat. Alapjában véve ezzel válunk önállóvá és magunk oldjuk meg a dolgainkat. Ergó, nincs szükségünk senkire, akire "támaszkodhatunk", megoszthatjuk vele dolgainkat, segítséget kérhetünk ha bajban vagyunk, stb.
Kérdésem, hogy ha fejlődünk és önállóvá válunk, akkor kell-e támasz, például egy barát?
Mi a barátság definíciója? :)
Két olyan ex-kolis ex-szobatársam volt, akire azt mondtam/mondhatom, hogy a barátom, de most hogy én is haladok, már másnak tűnnek a szememben. Az egyik ilyen barátommal egy időben vita volt, amikor szóba hoztam, hogy szétrepült a banda, meg hogy nem keressük már egymást, és akkor jött az, hogy persze, ha nincs hajlandóság, meg tett, akkor miért is szajkózom a "szétrepül a bandát"? Azt vettem észre, hogy nem is keressük egymást, már egyikünk sem olyan, mint anno volt... kezd mindenki a kis világával foglalkozni. Egy-egy telóhívást megereszt felém pl, vagy ritkán összefutunk, de már közös téma nincs... Viszont, odamondja a tutit...
Végül is akkor szükségünk van barátokra? Ki mit ért barátság alatt? Ki milyen barát? Vagy ha nem érezzük belül azt, hogy aki eddig "legjobb" barát volt, most már számunkra nem az, akkor engedjük?
Vannak szép idézetek a barátságról, de kérdés az, hogy az megállja a helyét egy kiadós önismereti túra után is vagy önismeretileg hiányos egyének akarják így kiegészíteni a hiányosságukat?
Jah, eszembe jutott Cini néni slágerének egy refrénje sora:
"Mindig kell egy barát, mindig kell egy barát, aki mélyből felrepít. | Mindig kell egy barát, mindig kell egy barát, ki a bajban megsegít."
Ha ez valóban így lenne, akkor mikor állna a másik pl. a lábára?:) Lepasszolhatjuk a felelősségünket egy más valakire? És a két barát valóban felelős a másikért?
Hozzászólások
20 hozzászólásNálam is előtérbe került nemrég ez a barát-téma. Régi barátnőimmel ugyanabból a szituációból indultunk, borzasztóan tudtuk tartani egymásban a lelket, és jól esett, hogy van egy sorstársunk, aki hasonlókat él át,hisz pár év leforgása alatt mindhármunkat elért a válás eddigi életünk párjától.
Aztán most úgy tűnik, hogy mindhárman nagyon mást hoztunk ki ugyanabból a szituból magunknak. Én elfogadtam azt, hogy ők begubóznak a félelmeikbe, és nem akarnak kiszakadni, bátan kilépegetni a trutyiból. De ez vissza se tartott attól, hogy én megtegyem.
És most látom, hogy ők még mindig ugyanott tartanak, szidják a pasikat, mindegyik csak arra jó, de különben kösz jól megvannak ők egyedül is, én pedig újra a szerelmet keresem.
Ami elszomorít, az az, hogy látom, kicsit riadtan figyelik életem történéseit, vajon nekem sikerül-e, amit ők nem mernek megtenni. Kicsit kívül rekedtem a barátságukon, úgy érzem.
Még nem értem célba, de kíváncsi leszek, hogy a finish-be érésem mit hoz ki belőlük. Én meg ettől félek. De egyszer volt egy meditációm, amiben arra a következtetésre jutottam, hogy egyedül a saját példámon keresztül tudok segíteni a környezetemnek. Hát megyek tovább, és kíváncsian várom, vajon elfogadják-e tőlem a példamutatást, és elindulnak-e ők is lelkük meggyógyítása útján, vagy végleg elfordulnak tőlem, látva boldogságomat? Én pedig magamban próbálok a legrosszabbra is felkészülni, és nem ragaszkodni feltétlenül hozzájuk. :((
Ez egy könyv címe. Írta Byron Kathie. Nagyon jó, és nagyon ehhez a témához kapcsolódik.
Azt hiszem mindig pont azokat az embereket vonzuk be akikre akkor éppen szükségünk van. Amikor az ember fiatal, nagyon sok olyan dologra van szüksége, amit bandában tanulhat meg. Kicsit olyan ez mint amikor egy alomnyi kisállat tanulgatja az életet. Utána természetes, hogy ezeknek a közösségeknek jó része felbomlik, hisz már nem közös a tanulni való. És igen, ilyenkor hagyni kell menni, úgysem lehet mesterségesen fenntartani. Ill. csak azért tennéd, hogy felidézd a régi szép időket?!
A felnőtt kori, igazi barátságokban nem igazán hiszek. No nem azért mert szerintem nem létezik ilyen, hanem az a tapasztalatom, hogy az ilyenek bizony nem igazi barátságok, bár nem tudom a fogalmat definiálni. Ahol két - vagy több - ember valamiért nagyon egymásra utalt, ott vagy valamilyen érdek van, vagy valamilyen hiány. Vagy egy szülő pótlódik, vagy az illető saját gerince, de valami mindig. Innen jön utána a nagy csalódás, aminek szerintem az az oka, hogy az élet belerúg az emberbe, mert még mindig csüng, lóg valakin ahelyett, hogy a saját lábán állva megoldaná a saját problémáját. Ilyenkor kapunk egy "indítási segítséget", összetörik kicsit a lelkünk, amiért a másik nem olyan, mint amilyennek az évek során hittük. Majd továbblépünk és vagy tanulunk, vagy keresünk egy másik kapcsolódási felületet és újra fenékbe rúg bennünket az élet.
Szerintem az emberi kapcsolataink olyanok, mint egy transzkontinentális vasút, vannak állomások, emberek felszállnak, leszállnak, közben változnak az évszakok. És ugyan úgy ahogy a vasútállomást sem tudod magaddal vinni, így az életed során hozzád közel került embereket sem. El kell engedni és menni tovább.
Üdv!
Hédi
Hédi!
Nagyon tetszett!! A szívemből szóltál!
Köszi!
Moncsy
szerintem a barátságban is szükség van elengedésre, kb úgy mint egy párkapcsolatban.
Amikor felkerültem Pestre, koleszba, nagyon könnyen nyitottam, bizalmaskodtam. Jó tanuló évek voltak! :D Mikor elmúltak, még egy ideig kapaszkodtunk, aztán pá. Így volt ez előtte az általános iskolás barátokkal is meg a középiskolásokkal is. Persze voltak akik maradtak, csak más "minőségben", meg voltak akik előkerültek "rendesen. :)
Nemrég azon vettem észre magam, hogy az egyik legjobb barátnőm azt mondta, "a mi életünkben mindig párhuzamosan történnek a dolgok". Ahogy kimondta rettenetesen távolinak éreztem őt. Akkor mondta ezt, mikor én már hónapok óta elengedtem. Nagyon szeretem, de valahogy megfakult köztünk minden. Színház lett. Érzem magamon, rajta is és a ritka találkozásainkon is. Mondhatnám hogy sajnos, de nincs értelme sajnálni. Mikor az volt a dolgunk, rendkívül erős támaszai tudtunk lenni egymásnak. Ritkajó barátság volt. Szerintem nem lehet tökegyedül lenni benne a világban, jöhetnek olyan helyzetek, feladatok, akár bánat akár öröm, amit jól esik megosztani, amit meg kell osztani, vagy amihez kell támasz, segítség. Önmegvalósító fejjel is. Csak vigyázni kell a ragaszkodásra.
Nemtudom ti hogy vagytok vele, nekem vannak olyan időszakok az életemben, mikor kiürülnek a körülöttem lévő terek. A fontos embereket elszólítja az élet. (na nem meghalnak, csak elmennek más városba, más országba... lényeg, hogy el) Ez ciklikus. És már nem szomorkodom miatta, mert tudom, hogy kell a hely az újaknak :)
Igazatok van, drágáim, tudom ám, csak most én is az űrös időszakomat élem (itt Fehérváron legalábbis nincs barátom, aki együtt haladna velem), és jól esett emiatt egy kicsit nyafogni. Nyaf-nyaf...
Szia Cserkó és Mindenki! :)
Hát, igen, így van ez, egyedül a változás állandó. :)
Elég szeretet-hiányos gyerek voltam, nagyon tudtam 'kapaszkodni', és borzasztóan kibukni, ha valamelyik barátnőm eltűnt, kudarcnak éltem meg. Aztán egyszer csak elkezdtem figyelni- olyan 1.5-2 év, és komplett baráti kör-csere. Vagyis 2 barátom van, akik már 4-5 éve ott vannak, a többiek meg cserélődnek.
A 7hónapja tartó külföldi létem is jó kis 'rosta' volt ilyen szempontból, volt, aki nagyon közel volt, és most fényévekre, és fordítva is megtörtént ez.
Az elmúlt 7 hónapban egy barátom lett, akivel nem neten meg telefonon kommunikáltam- a jógatanárnőm. Mindenesetre az tuti, hogy erre a barátságra 'megérte' várni. Inkább a minőség, mint a mennyiség. :)
Szóval szerintem ahogy változik az ember, úgy a körülötte lévő világ is, a barátok is, és ez így van jól. :)
szeretettel: Zsani
Barátság
Nagyon nagy és szent kapcsolat a barátság.
A barátság vagy azonosak között jön létre, vagy azonossá tesz.
Minden barátság azonosságot tételez fel, és mélyebb azonosságra törekszik.
A barátság, ha igazi, akkor vagy azonosak között jön létre, vagy azonossá tesz. Ahol e kettő közül bármelyik nem válik be, ott meg kell szüntetni a barátságot.
Barátság velejárója kell legyen az olyan azonosulás, mely értelmileg talán nem annyira, de a szív, a szeretet területén egybevágó legyen.
Baráti kapcsolatokra azt lehet mondani, hogy minden barátság akkor barátság csupán, ha egyben segítség is. Ha mindketten abból indulnak ki, hogy segíteni akarjátok a másikat, akkor feltétlenül okos ápolni e kapcsolatot.
Akinek sok barátja van, az pszichikailag alkalmatlanná teszi magát arra, hogy elmélyült párkapcsolatot tudjon kialakítani.
Akinek sok barátja van, annak egy sincs! Ez lélektani törvény!
Kétségtelen, hogy egy barátság kettőn áll! A baráti és a felebaráti kapcsolat között a különbség bizalmi többlet a baráti kapcsolat javára. Ha egy barátság át /leminősül felebaráti kapcsolattá, akkor sem szenvedhet csorbát, a szeretet megélése. Az okosság és az óvatosság mindenkivel szemben szükséges. Senkinek sincs joga, olyan ítéletet mondani embertársáról, amely ítélet büntetést hord magában. Senkiről sem tudjátok, hogy mit örökölt, milyen hatások érték eddigi életében, és azt sem, hogy akarata hogyan működött eddig együtt Teremtője akaratával. Ha csak egyet nem tudtok e háromból, már nem lehet alapja ítélkezéseiteknek.
Munkahely, baráti kör. Ezek a látszatra külső hatások, óriási jellemalakító erővel rendelkeznek. Azért mondom, hogy 'látszatra' külső hatások ezek, mert hatásuk olyan arányban tud érvényesülni, amilyen arányban 'belül' azonosul ezekkel valaki. Itt is érvényes tehát az a megállapítás, hogy nem 'kívül', hanem 'belül' van az akár pozitív, akár negatív irányú jellemalakító erőnek a forrása. A 'külső', mint grácia externa, eszköz arra, hogy a 'belsőt' a grácia internát mozgásba hozza. Az erkölcsileg rossz körülményeket is lehet kegyelemnek nevezni, ha valaki nem tehet ezekről. Igen, mert ebben az esetben a rossztól való menekülésre késztetik azt, aki 'belülről' a pozitív jellemfejlődésre vágyakozik. Mivel senki nem tudja, hogy mi lakik a másik embernek a lelke mélyén, ezért mindenkinek felelős feladata az, hogy mások felé pozitív körülmények lehetőségét biztosítani igyekezzék. Ez mindenkinek saját érdeke. E nélkül nem menthető fel senki a bűnrészesség vádja alól.
Hát.... ennyi furcsaságot már rég olvastam.
A barátság nem csak egyenlők között jön létre és nem is tesz egyenlővé. Tapasztalatom szerint minden barátság egyik mozgató ereje a különbség, hiszen ez adja az egymástól tanulás lehetőségét is. Egyenlővé sem tesz, mert ilyen nincs, max vallotok közös nézeteket egy-két témában, de a barátságok ciklikussága - amiről Zsani is írt - is azt mutatja, hogy pont nem azonosakká válunk.
A segíteni akarással kapcsolatban teljesen más véleményen vagyok. Ha mind a ketten (hárman, négyen, stb.) nyitva állnak arra, hogy segítséget kérjenek és arra a többiek nyitottak, akkor "igazi" a segítséghez való viszony. Amikor valaki mindenáron valaki másnak akar segíteni, akkor valójában arra vágyik, hogy neki segítsenek, de kérni azt derogál.
"Senkinek sincs joga, olyan ítéletet mondani embertársáról, amely ítélet büntetést hord magában." - írod. Miért nincs? És akkor hogy a fenébe tanul? Miért kell megkímélni? Azért, hogy jöjjön a következő és az majd mégjobban belemászik a lelkébe? Persze, meg kell találni mindenkihez a megfelelő stilust, de amikor valaki már másból nem ért akkor abszolút természetes, hogy kihúzza a gyufát. És ezt én teljesen jónak tartom.
A sok barátsággal kapcsolatos véleményed is érdekes. Mi köze az én pszichémnek a barátaim darabszámához? Persze azt jó lenne tisztázni, hogy mit értünk abszolút barátság, felebarátság, barátság, stb. alatt. Szerintem nem az minősíti a kapcsolat fokát/milyenségét, hogy kivel mennyi időt töltök el, és mennyire tudok vele azonosulni, hanem az, hogy mennyi felismerés, tanulás származik a kapcsolatból. Én nem tudok megkülönböztetni igaz és felebarátot. Vannak emerek körülöttem akikek ismerek és van akiket nem. Az utunk szempontjából teljesen mindegy, hogy tudom e hol lakik és voltam e nála, vagy végighallgattam e már a titkai legmélyét.
Ítélkezés: először azt mondod nincs jogalap ítélkezni, majd azt, hogy csak akkor nincs, ha valamelyiknek a teljesen mesterségesen kiválasztott három kritérium közül nem vagyok a birtokában. Szerintem senki sem ítélkezik, csak tükröt tart és hogy mit látsz benne az egyedül csak tőled függ!
"Az erkölcsileg rossz körülményeket is lehet kegyelemnek nevezni, ha valaki nem tehet ezekről." - írod. Mi az, hogy nem tehet róla. Mindenről tehetsz. Arról is hogy milyen feladattal jöttél a világra, hogy ki mit vág a képedbe, és milyen szerencse ér. Ha valaki belül pozitív - ami megint relatív! - szándékkal indul, akkor az kint is az és azt is fogja visszakapni a környezetétől.
A bűnrészességet pedig nem értem, én nem vagyok semmiben sem bűnös és nem hiszek az alapvető bűnösségben. Ezt az egyházak találták ki, hogy ellenszolgáltatásért megszabadíthassnak tőle.
Üdv!
Hédi
én nagyjából egyetértek azzal, amit bubuiszusz írt, sztem ő nagyon mély kapcsolatokról beszél, ti pedig nem annyira. és sztem is ilyen mély kapcsolatokat érdemes fenntartani, és mélyíteni, ha pedig nem ilyen a kapcsolat, jobb a távolságtartás, a felebarátiság. a mély kapcsolatokban meg mindenképp kialakul az azonosságérzés. merthogy belül mindenki azonos.
a segítséggel is egyetértek, csak akkor érdemes fenntartani egy kapcsolatot, ha szükség esetén segítünk egymásnak. mindenkinek van szüksége néha segítségre, és nem tudom, miért gondolod, hogy bubuiszusz a mindenáron segítésre gondolt?
az ítélkezéssel is egyetértek, mert az olyan kritika, amikor nem kap közben a másik szeretetet. ha úgy mondom el a kritikát, hogy közben megmarad a szeretetkapcsolat, az már segítség. de az ítélkezéssel csak a másik elkülönültségérzését növelem, és nem segítek neki. persze joga van rá mindenkinek, csak ne csodálkozzon, mikor visszakapja. azt meg nem hiszem, hogy jó, hogy természetes, hogy vki kihúzza a gyufát, ez max azoknál lehet természetes, akik nem akarnak önismeretben fejlődni...
és sztem is tiszteletben kell tartani, hogy mit örökölt és milyen hatásokat kapott a másik.
és vajon miért váltott ki belőled ekkora ellenállást, amit bubuiszusz írt? még ha nem is értesz egyet vele, akár próbálhattad volna megérteni pl. valamiért támadásnak érzehetted, vagy lehet, hogy az zavart, hogy nem érted. pedig ez csak egy másik szempont, és mivel van, el is kellene fogadni.
egyébként az tetszett, amit a blog elején írtál, bár sztem vannak igazi felnőtt barátságok, és nagyon mélyek is tudnak lenni, és ez csak a két ember nyitottságától és akaratától függ.
abban hinni, amiben neki jól esik. Ugyan így joga van valakinek, hogy ne értsen vele egyet, ezért pusztán nem kell rávetíteni, hogy ellenállást váltott ki belőle egy blogbeírás.
Egyáltalán nem éreztem támadásnak, ezt valószínű te érzed így, a te képernyődön jelent így meg. Pontosan értem, hogy bubuiszusz miről ír, mert ebben az érzésben tengettem életem jó pár évét. Lehet reménykedni abban, hogy az élet úgy alakul, ahogy mi akarjuk, csak nem fog. Lehet magunkat ringatni sok mindenben, nincs azzal semmi baj. Csak lassítja a tanulást, mert áltatjuk magunkat egy csomó olyan dologgal, aminek nem merünk mögé nézni.
Megkérdőjelezed a legjobb barátod cselekedetét valaha is? Nem! És miért nem? Azt mondod azért, mert tökéletesen megbízol benne, hiszen a legjobb barátod! Vagy azért nem mert ha mögé nézel esetleg találsz valamit amitől rögtön nem ő lenne a legjobb? És akkor mi van, vagy elviseled, mert fáj meglátni amit nem akartál, vagy otthagyod és az a gond? Szóval a legjobb ha nem nézek sehova.
Én pontosan tudom, hogy az igen csak szűkösnek mondható szülői figyelem és szeretetnyilvánítás volt az oka annak, hogy rábíztam magam a nagy szent barátságokra. A mákom az volt, hogy nem voltak nagy csalódásaim, fokozatosan "hagytuk el" egymást, ill. alakult át a kapcsolat mindig olyan szintűre amire szükségem volt. Igaz ebből akkor még nem sokat fogtam fel, de utólag igen.
Egyébként nem tudom mit értesz az alatt, hogy "sztem ő nagyon mély kapcsolatokról beszél, ti pedig nem annyira" ? Ezt egyrészt honnan tudod, másrészt szerintem egy kapcsolat mélysége pont olyan mint amennyire megérint, amennyire mélyen hagyod magadba merülni, hogy minél mélyebb dolgokat tudj feldolgozni.
Azt sem tudom, hogy mi az, hogy szeretet nélküli kritika. Ha ez alatt azt értjük, hogy véleményünket meg kell kísérelni gügyögve, becsomagolva a másik tudtára adni, hát akkor ez az amiben egyáltalán nem hiszek. Mindenki azt a reakciót kapja, amit kivált a másikból, amire éppen szüksége van. Mi értelme egy finoman, fátyolpapírba csomagolt üzenetnek, ha nem ér célba, mert az illető már úgy elhatárolta magát, hogy csak a nyílt beszéd segít? Pontosan ezért van az is, hogy néha az élet "seggberúg", mert nem érted a finomabb szót.
És van itt még egy pont, ez az öröklés. Ez egy jó álca, amitől meg lehet szabadulni, ha valaki akar. Én is hivatkozhatnék sok mindenre, hogy mit örököltem, mégis minden egyes velem történő dologban csak magamat keresem és nem a külső hatásokat. Azok azért vannak, hogy irányítsanak. Abba az irányba, ahol még van tanulni valóm.
Én értem, hogy nekem most valamit vissza kellett kapnom, csak azt nem, hogy mit. Ha azt a szeretetet ami a nyílt hozzáállásomban van, azt köszönöm! Tudod, nem mindig az a jó amikor valaki valamit elmismásol, hogy a másiknál jó legyen. Tudod mit szenvedtem én ettől? Amikor mindenki csak burkoltan csomagolva mondta el mondanivalóját, nehogy elveszítse a társaságomat, vagy esetleg időnként meglévő hatalmamtól félt. Iszonyúan hálás voltam egy-két öszinte "kersetlen" szóért. Mert éreztem benne a tisztaságot.
Üdv!
Hédi
hát ja, és nem elhanyagolható az sem, hogy minél mélyebben "alszik" valaki, annál inkább keresetlen szavakra van inkább szüksége mert nem lát át a csomagoláson.
ez tisztára úgy hangzik mintha egy könyvből másoltad volna be, vagy bemagoltatták volna veled... én sem értek egyet.
Olvasmányaim és tanulmányaim alapján írtam le az Igaz Barátság jellemzőit. Persze ezt nem kell elfogadni, hisz mindenkinek megvan a saját elképzelése a barátság fogalmáról, és ezt tiszteletbe is tartom.
Szeretettel: bubuiszusz
Szerintem is!
Hasonló érzéseim és gondolataim támadtak nekem is arra az írásra... mh...mh... sebaj :) ebből is tanulhatunk :P
Sziasztok!
A párkapcsolatomnak a napokban lett végleg vége. Már egy ideje húztuk-vontuk a dolgot.
Az igazság az, hogy már jó ideje érzem nem ő az igazi, most mégis tíz körömmel kapaszkodtam már belé. Merthogy közben eltűnögettek a barátnők (ők is párra leltek) Erre már korábban rájöttem és féltem, hogy ha még a pasim is elhagy végleg egyedül maradok. Persze, csak elhúztam egy kicsit a dolgot, megakadályozni nem tudtam a szakítást.
Most rettentő rossz. Hogy senki nincs mellettem. Merthogy mostmár kénytelen vagyok szembesülni vele, nem takarózhatom még a párkapcsolattal sem.
Persze először dühös voltam rájuk. Miért nem hívogatnak percenként,érdeklődnek a hogylétem felől, szerveznek nekem programokat, hisz szakítottam, nagyon rossz most!? Aztán rájöttem, hogy felesleges azt várni, hogy "megmentsenek", hiszen erre csak én vagyok képes. Meg amúgy is a nagy része ezeknek a kapcsolatoknak elavult már, hisz megváltozott minkét fél.
Most nem tudom mit csináljak. Merthát nem mehetek el vmi szórakozóhelyre, hogy barátnőt kutassak,nem igaz?
Gondolkoztam azon is nem csak támaszt keresek e. Nem tagadom azt is. Egy barátnőt, aki kicsit spirituális, mert sajnos a mostaniak teljesen hülyének néznek, ha ilyesmiről beszélek...
Barátokat is be lehet vonzani?
Nekem is elévült az utóbbi időben az össz-haveri köröm teljes egésze. Nem találom a helyem sehol már, plusz még egy bő tíz évnyi zenekarosdinak is kb vége van, ami meg főleg olyan volt mint egy család, egy komplex, kiterjedt haveri körrel. De ahogy végignézek az ismerősökön gondolatban (vagy időnként találomra iwiwen hogy kivel mivan), azt látom hogy már nem az én világom, teljesen eltávolodtam tőlük, ők meg ugyanott totyorognak.. Ez már nem is az - a fentebbi vonatos példára gondolva -, hogy leszállingóznak meg felszállingóznak utasok, hanem hogy én szálltam fel egy tökmás, jóval kihaltabb, furcsa szerelvényre.
De közben látom, hogy a bevonzás működik magától folyamatosan, annyi hogy rajtam áll mit kezdek velük, de nagy barátságokat várni már lehet hogy felesleges innentől, ja.. Mert kerülnek elém spirituális emberek élőben is, sőt, olyan számban, hogy csak csodálkozom, eddig ilyenekkel miért nem futottam össze, de még csak egy ilyennel sem a régi időkben! Spirituális dolgokról élőben beszélgetni csak az utóbbi hónapokban megismert pár emberrel tudok, tudnék. (Régi haverok közül van vagy kettő aki félfüllel végighallgatja és néha hozzászól valamit. Többen csak esetleg kiváncsiskodnak a régiek közül, de senki nem ért semmit persze. Hiába, kiváló munkát végzett az egyház és a tőke meg ilyesmi hatalmak az emberiségen mára - kb mintha a Mátrix nem is egy lehetséges jövőről szólna, nemrég gondolkodtam rajta, hanem szimbolikusan pontosan az emberiség már mostani helyzetéről. Csak azt nem tudom még kik is a gépek de ez már más téma.)
Na, úgyhogy a vonzással van a legkevesebb gond, annyi csak hogy időbe telne több évtizednyi barátot újratermelni, de ezek szerint a bandázások kora amúgy is lejárt.. (sóhaj)
u.i.: ja, szerintem meg de, elmehetsz szórakozóhelyekre nyugodtan, vannak spirituálisabb irányultságú helyek is akár, teázók stb manapság egyre több, ezeken meg talán nagyobb az esély is.
Hát, igyekezni fogok...
Igazából ez nem újkeletű dolog már, fokozatosan morzsolódtak le az emberek, csak valamiért nem tulajdonítottam akkora jelentőséget még akkor ennek. Elvoltam a pasimmal, és azért találkozgattam a barátokkal is, csak nem olyan sűrűn, úgy meg nem volt annyira feltűnő mennyit változott a kapcsolatunk...vagy nem tudom.
Valahol sajnálom, de igazából, ahogy te is írtad: "...azt látom hogy már nem az én világom, teljesen eltávolodtam tőlük, ők meg ugyanott totyorognak.. Ez már nem is az - a fentebbi vonatos példára gondolva -, hogy leszállingóznak meg felszállingóznak utasok, hanem hogy én szálltam fel egy tökmás, jóval kihaltabb, furcsa szerelvényre." Ők még ott tartanak, hogy ha vami rossz dolog történik az éltükben, mindenkit hibáztatnak, csak magukat nem. És nem is akarnak semmit sem csinálni, hogy megjavuljanak a dolgok, csak siránkoznak, meg ujjal mutogatnak.
Én ebbe az egész spirituális, világba teljesen véretlen csöppentem bele (vagy mégsem:) ) és bár az elején furcsa és fájdalmas volt, hogy mostmár nincs kit hibáztatni, csak magamat,vállalnom kell a tetteimért a felelőséget, úgy érzem nem tudnék visszatérni a "régi" életemhez. Rengeteget változtam és fejlődtem, és sokkal boldogabb vagyok így, nem adnám már semmiért, még ha ez barátságok elvesztésébe kerül is.
A spirituális utam során végképp, de az életutam során többször is lecserélődött a baráti köröm.
Mostanra már elfogadtam ezt.
És kik a barátaim most?
Azok, akikkel JÓL ÉRZEM MAGAM!
Teljességgel nem érdekel, hogy mennyit fejlődök vagy nem fejlődök spirituálisan közben.
Sem pedig az, hogy ők segitenek-e vagy én segitek-e?
De csak olyanokkal töltöm a drága időm és energiám, akikkel jól érzem magam....igazán és tényleg jól.
Sokkal érzékenyebben, finomabban reagálok mostanában mindenre.
Általában egy baráti találkozóról eljövet feldobott, feltöltött, kielégült vagyok. Persze a feldobottság nem jelenti automatikusan a vidámságot, mert lehet, hogy az a barátom (vagy én) épp nehéz periódusában volt, de ennek ellenére jól éreztem vele magam!
A másik, hogy tudjon rám is figyelni, jelen lenni maximálisan vagy amennyire lehetséges.
Már meguntam az egyoldalú meghallgatásokat és figyeléseket, miközben a másiknak édes mindegy volt, hogy velem mi van?
Egy kezemen megtudom most számolni az igaz barátaimat (van régi és új is köztük).
Semmilyen érdek (anyagi, érzelmi, spirituális) nem fűz hozzájuk.És ez igy jó.
Tapasztalom, h a spirituális önmegvalósitás-önismeret útján kevesebb lesz az ember körül az ember és sokkal gyakoribb az egyedül-LÉT.
Mert nagyobb rá a belső igény.......És ez igy jó.
Szerintem a barátok nem azért vannak, hogy egész problémahegyeket rájuk lőcsöljünk és megoldják helyettünk, csak azért,mert a barátunk. Lényeg: hogy mellettünk álljon, segítse a döntéseinket esetleges tapasztalataival, olyan a miénktől eltérő látásmóddal ismertessen meg, amit mi a problémák alól nem biztos, hogy látunk, mindenkinek saját dolga, hogy megfogadja-e a tanácsot, haszonnal forgatja -e, tudja -e kamatoztatni. Nem ő oldja meg az életedet, neked kell lábra állnod, de egymás épülésére szolgálhattok. Sajnos ez nem mindig kellemes és csak azért mert "odamondja a tutit" és ez rosszul esik, nem biztos, hogy nincs igaza, ezen kell elgondolkoznod.
Ettől még teljesülhet az "önálló haladás elve".
De Ha mégis azt a radikális álláspontot választjuk, hogy a csak a magunk erejéből visszük az életünket, akkor szerintem valóban fölöslegesek a barátok, ahogyan a párkapcsolat, a gyermekünk, a szüleink, vagy akár ez az oldal is. És ha sokan így gondolkodnánk, akkor sok olyan ember lenne a világon, mint a bolygó kapitányában az ártány, aki el akarja pusztítani az egész világot (ez mint életcél), de azután, ötletem sincs hogy mit fog csinálni, egyedül, a világ füstölgő romjain ücsörögve. :)
Az ember társas lény, aki tagadja, a sorsát (létét) tagadja: mindenki kapcsolatból született.
Szerintem...