Ha megtudnám, hogy már csak egy évem van hátra, nem bánnék semmit. Sőt! Hálás lennék, amiért ezt az utat választottam.

A napokban a blogom instant inspirációk sorozatához keresgéltem ötleteket, amikor szembejött velem a téma, hogy mit bántak meg az emberek leginkább halálos ágyukon. A cikk nagyon elgondolkodtatott. Ha megtudnám, hogy mondjuk már csak egy évem van hátra, milyen gondolatok kavarognának bennem? Ott nem akartam közzé tenni, de gondoltam itt veletek megosztom.

Az első, ami beugrott, az a hála és az, hogy akkor tényleg így volt jó. Mostanság nagyon sokat őrlődöm aközött, hogy az anyagiakra koncentráljak vagy ne foglalkozzak semmivel, csak szorgosan dolgozzak a céljaim, az álmaim elérésén. Valahogy időről-időre visszakerülök oda, ha a céljaimon ügyködök, még ha csak átmenetileg is (egy-két év), de elég sok anyagi áldozattal jár. Általában nem bánom, így döntöttem, vállalom, de azért valamiből mégis élni kell, szóval lehetne több is a bevételem.

Annyiszor kérdezték már tőlem, hogy miért nem keresek inkább egy jól fizető állást, spórolok és gyűjtök tőkét, később is belevághatok a vállalkozás építgetésébe, amikor már stabilabb anyagi körülményeim vannak. Előbb legyen pénz, aztán majd kitalálod, akarod-e ezt csinálni. És sokszor még bólogatok is, mert tényleg ez így olyan racionális. Bár néha megjegyzem, hogy ilyen alapon mindig lehet halogatni. Hiszen, ha nem most fiatalon, akkor később hogyan? Férj, gyerek és család mellett kezdjek majd anyagilag kockázatos és lemondásokat igénylő vállalkozásba? Az lenne a racionális? Vagy jó az úgy, ha még kötetlenebbül tehetem ezt meg, még ha lemondásokkal is jár a jelenben?

Amikor az a cikk elém került, és elgondolkodtam, ha én feküdnék a halálos ágyamon, mit bánnék meg. Az első, ami beugrott az öröm, hogy legalább nem úgy halok meg, hogy tologattam a vágyott tevékenységet, pusztán anyagi javak miatt. Bánnám, hogy így döntöttem? Nem, hálás lennék, amiért ezt az utat választottam. A halál árnyékában olyan semmitmondónak és értelmetlennek tűnne az, hogy csak gyűjtögetek és gyűjtögetek, hogy majd egyszer... Csakhogy az az egyszer végül sosem jött volna el, és őszintén, a helyzet az, hogy sosem tudhatjuk, mikor ér el minket a vég.

Számomra ez a munka, még ha annyi áldozattal is jár, de egyet jelent a boldogsággal, mert ha azt csinálod, amit igazán szeretsz az nem is munka, akkor nem számít, mennyit dolgozol, minden nap olyan, mint azok a napok, amiket a hobbidnak szentelsz.
Ha megtudnám, hogy az időm már erősen limitált, akkor örülnék, hogy még a nehéz anyagi helyzet ellenére is vállaltam a nehezebb utat. Örülnék, hogy megélhettem. Mert lehet, hogy nincs már elég időm a megvalósításra, és az is lehet, hogy sosem értem volna el azokat a célokat, de igazából úgysem a cél a lényeg, hanem ami odavezet. Az áldozatos munka, ami sosem volt fáradtság, ellenben annyi örömet adott, a nagy célok megálmodásának folyamata, a kis célok kitűzése és a legapróbb sikerek elérése. Az örömmel megélt hétköznapok, mindennél többet számítanának. Többet, mint a pénzért nyomott mókuskerék, bármennyit fizessenek is.

Voltak az életben rossz döntéseim, hibáztam nagyon sokszor, de az a makacsság, amivel az önmegvalósításra törekedtem, egy ilyen nézőpontból inkább tűnik áldásnak.

A Szépelgő blog írója