Elrontottam a szöveget: helyszín helyett felszín van benne :)

Viszont a leckés észrevételedre annyit mondanék, hogy szerintem akkor is ugyanaz vagy, ha megtanulod a leckét. A személyiséged persze fejlődik, de igazából az én értelmezésemben én magam a lecke vagyok. Az élet leckéje. Én magam az vagyok, aki tanít, a tudat, ha úgy tetszik, és a személyiségem az, aki tanul a leckéből, míg végül rá nem jön, hogy egy azzal. :)

Az elméd a világod megalkotója, nem fordítva. Világ az, ami igazából nincs. Mindenkinek van saját maga gyártott szubjektív világa, de az nem a valóság. Nem a világ teremti az elmét, hanem pont fordítva, de abban igazad van, hogy ugyanúgy működik. De pont ezért mert a világod épül az elméd mására.

"Én most nem érzem magam annak :)"

Mert nem vagy része Te sem annak a 2 %-nak. :) Ezen ne kapd fel a vizet, fogadd el ;) De attól, hogy nem érzed magad szeretetteljesnek, a szeretet ott van. Nem tőled függ, te függsz tőle. Nem tudod birtokolni, pont ezért, mert mindenütt ott van egyformán, Te meg nem. Ahhoz neked is olyan tudatállapotban kell lenned, hogy mindenütt ott legyél. Ez a szeretetteljesség tudatállapota. És ha ezt állandósítod, akkor leszel része annak a 2 %-nak.

"Egy szeretetre épülő világegyetemben, hogy fordulhat elő a fenti szituáció??"

Na ezen látod én is rengeteget gondolkodom. És arra jutok, hogy pont ez a gondolkodás, kiváncsiság, bizalmatlanság a gyökere a fenti szituációnak. Ahogy ezen elkezdesz gondolkodni, bizonyos szinten már kételkedned kell a szeretetben. A kételkedés meg igazából a félelem megnyilvánulása. Ezzel lépsz ki a szeretetteljes állapotból. De ugyanakkor meg igen, ettől vagy emberi. Hogy képes vagy kételkedni, mérlegelni helyzeteket az emlékeid alapján kialakult bizalmadhoz mérten. Enélkül nem lennél képes a fejlődésre. DE! A szeretet ettől még ott van olyankor is, amikor kilépsz a szeretetteljes állapotból. Ennek legegyszerűbb jele, hogy kiléphetsz belőle. "Valaki" szeret annyira, hogy ezt megtehesd, szeret annyira, hogy megkapd a lehetőséget a fejlődésre, a tudatosodásra. Szóval mégiscsak erre a szeretetre épül a világegyetem :) De valóban kell hozzá a megtapasztalása, hogy megértsd. És kell a megértése, hogy megtapasztalhasd, különben ezt is említetted valamelyik szeretetes blogban, hogy az érzés függőjévé válik az ember. Az érzésért harcol, nem a tapasztalásért. De ez is azért van, mert kételkedik benne, hogy az valóság volt-e, amit megtapasztalt. Az érzést érezte, úgy van vele akkor az biztos volt... Ha nem kételkedne, hanem tudná, és bízna benne, megtapasztalhatná, de fél. De a szeretet ott van ekkor is, max nem veszi észre. Csak a kialakult szituációt.

Szóval a válasz a kérdésre: A szeretetre épülő világegyetemben ez a szituáció nem is fordult elő. :) Valakinek az elméjében, személyes világában igen, de a valóságban nem. A valóságban ugyanúgy ott van a szeretet folyamatosan.

Szóval ja igazából kicsit bénák vagyunk, de nem szeretetre képtelenek. A szeretet észrevevésére vagyunk majdnem képtelenek. Ez nem megy a cikkben említett 78 %-nak. A szeretetteljes állapothoz hasonló érzéseket tökéletesen elkönyveli szeretetnek, ez megy. Arra képtelen, hogy észrevegye a szeretetet, és ezzel szeretetteljes állapotba kerüljön akkor, amikor az érzésnek a maga elméje szerint nincs helye. Pedig csak ilyenkor jönne rá, hogy ez a valós és nem az érzés, meg a szituáció. Még a szeretteljes állapot sem valós, az is csak állapot. Ami meg állapot, az múló. A szeretet csak a valós, amivel szeretetteljes állapotban "teljesen telve" vagy. Szóval teljesen Te vagy a szeretet.

De ez tényleg nem könnyű, elhiszem, hogy csak 2 % jut el addig, hogy ne csak állapot legyen a szeretetteljessége.

Üdv újra Miki! :)

Őszintén szólva már hiányoztak kicsit a féligmeddig szánt szándékkal a harcra kihegyezett blogjaid, úgyhogy örülök, hogy visszatértél :) Én is mostanság jövök rá, hogy mennyire álszent dolog folyton a békéről és szeretetről beszélni, miközben mind tudjuk, hogy oda a harcon keresztül vezet az út. Harcolnunk kell mind a környezetünk, mind Önmagunk ellen. Meg kell tapasztalnunk a támadó és védekező szerepeket is egyaránt, hogy megtaláljuk a két véglet közti középpontban megbúvó Önmagunk középpontját. Meg kell tanulni az akaratunk érvényesítését, és az áldozattá válást is, mert ugyanazon mérleg két tányéra e kettő. Ha nincs harc, nincs béke se, és bár az a végső cél, hogy ne legyen semmi se, ez csak úgy működik ha először megtapasztaljuk a valamiket, hogy utána rájöjjünk, azok a valamik valójában a nagy egyetemes semmi részei. A semmi valamilyen formában való visszaköszönése.

A harc is akár egy vers, ugyanúgy az élet művészetének része, mint bármi más. Önmagad kinyilatkoztatása, akaratod érvényesítése mindaddig, amíg rá nem jösz, hogy Önmagadat nem kell kinyilatkoztatni, akaratod nem kell érvényesíteni mert anélkül is mindig létezik, hogy megnyilvánulna, érvényesülne.

Számomra a kérdés azonban nem az, hogy sikeres lesz-e az ember, engem már valahogy legkevésbé sem motivál a siker. Legalább is a világi formája (bár nem tudom Te milyen értelemben értetted). Én már valahogy nem szándékozom azért harcolni másokkal, hogy valaki legyek, hogy bebizonyítsam, én valakibb vagyok a többinél. Emberek milliói harcolnak egész életükben azért, hogy valakik legyenek, aztán elszalad mellettük az élet, és a végén jönnek rá, hogy értelmetlen volt folyamatosan harcolni. Én már sokkal inkább azért harcolok, hogy senki lehessek. Egy ismeretlen senki, akit békén hagynak, nem ba..ogatnak, nem várnak el tőle csodákat, és azt hogy valakivé váljon. Önmagamért harcolok, hogy az lehessek, aki vagyok, ne az, akivé mások akarnak, hogy legyek. Számomra ez lenne a siker. Hogy sikeresen végigjárom az utam, nem ragadok le a világi ambícióknál, és a világi sikerekért folytatott harcoknál, hanem harcolok szánt szádékkal Önmagam ellen Önmagamért, addig míg békét nem tudok kötni magammal, és le nem zárom a harcokat szintén önszántamból, nem úgy, hogy a halálom vet véget neki.