Ja ha csak ennyi a lényeg, hogy szimpi vagy-e, akkor miért nem ezt kérdezed? :D
Nem az alapján ítéllek meg szimpinek és nem szimpinek, hogy mit gondolsz az agyadról. Vagy hogy az agyad mit gondol magától magáról és rólad :D Simán szimpi vagy, olyan erős egyszemélyes csoportot alakítottál ki, amit itt eddig kevesen. A kérdés, hogy Te szimpi vagy-e magadnak (és az agyadnak:)), vagy igazából csak dacból ellenkezel. :)

De akkor már írd le hogy szerinted hogy van :)

Ha igazad lenne, és az agyad érezne és gondolkodna, akkor ha bokán rugnálak is az agyad fájna. :)

Hm.. Paradicsom?... Zöldség az egész :)

Igen, ez akkor is kimaradt, amikor először mutattad az oldaladat, mármint hogy leírjam a tapasztalataimat. Pedig megígértem, emlékszem! :)

Nos: többször is próbáltam az Önvaló Meditációt, ami az oldaladon van, és azt tapasztaltam, hogy amikor az oldalon lévő hanaganyag által vezetve próbálkozom, sosem jön össze. Valahogy sehogy se tudok befelé nézni úgy, hogy közben tudatában vagyok annak, hogy bizonyos időközönként instrukciókat kapok magamon kívülről. Sőt, ha nem hallgatom a hanganyagot, csak az instrukciók alapján (már nagyjából tudom az összes mondatot) próbálkozom meditálni akkor sem megy. Valahogy abszolút nem sikerül szándékosan a tudatosságot figyelő tudatosságot figyelni. A szándék valahogy mindent meghiúsít. Én ha alkalomadtán sikerül is eggyé válnom az Önvalóval, az biztos hogy valami spontán "véletlen" következménye. Néha van olyan, hogy egyszerűen magába szippant, észre sem veszem, csak a végén a gondolatot: "úristen hol vagyok? hol van végem nekem, és hol kezdődik a külvilág?" Aztán ez a gondolat ugye egyből el is intézi, hogy megszűnjön a semmi, és létrehozza ismét az elkülnültség érzését, meg a "valakiságot" de ami e gondolat előtt történik, arról fogalmam sincs általában, azt se tudom mennyi idő telt el köztem és köztem. De érzem, hogy volt egy luk, és érzem, hogy jót tett. Általában egy pillanatnak tűnik az egész, még akkor is ha percekig sikerült abban az állapotban időznöm, az órám alapján legalábbis, bár én jelenleg ott tartok, hogy már az időnek se hiszek.

Na de összefoglalva nem kételkedem, hogy az Önvaló Meditáció hatásos, de nekem az oldal alapján sehogy sem jön össze. Az alapján inkább csak relaxálni sikerül, pihenni úgymond, de igazán meditatív állapotba kerülnöm nem. Bár az írott instrukciók közt oda is van írva, hogy ne akard, mert az akarással pont elrontod, de ez nem megy szerintem senkinek, ha közben meg azt olvassa, hogy ez mennyire jó, és csináld csak, mert jót tesz. Szóval, ha valahol az van írva, hogy csinálj valamit, mert jó, akkor hiába van az is odaírva, hogy ne csinálni próbáld, hanem hagyni, hogy megtörténjen, mert ezt az elme nem fogja fel. Hogy hogyan lehet "cselekvés nélkül cselekedni" valamit. Márpedig meg kell cselekedni, mert csak ez segít. Szóval ez ilyen reménytelen mókuskeréknek tűnik mindaddig, amíg az embert nem kapja el spontán a dolog, és éli át, hogy rájöjjön, tényleg nem megy, ha erőltetem, de ha meg elengedem magam, akkor megtörténik magától.

Én most kezdem úgy látni a dolgokat, hogy mindaz, amiről a nagy spirituális mesterek beszélnek folyton, az igazából tökre nem is ránk vonatkozni. Azt ők is igazából maguknak mondják (nekünk címzik, de igazából ők maguk a tiszta küldők és tiszta fogadók is), mert ők az egyetlenek, akik fel is fogják úgy ahogy mondják. A tanítvány az már a saját szemén át látja a dolgot, és hiába tiszta a tanítás, a tanítvány bepiszkítja a saját nézőpontjával olyanra, amilyen mértékű piszokban ő élni szeret/szeretne. Szóval amiket a nagy megvilágosodottak mondanak, hogy szeresd magad, szeress mindenkit, ez rájuk nézve már könnyen igaz, de mi ránk nézve teljesen abszurd, mert csak akkor vagy képes maradéktalan szeretetre magad, és a mindenség iránt, ha már a megvilágosodás mögötted van, nem pedig előtted. Mostanában úgy csinálok dolgokat, hogy csak azért is direkt az ellenkezőjét, mint amiket ezek a nagy igazságok mondanak ki, és valahogy sokkal jobban is érzem magam, mert minek erőlködjek olyan lenni, amilyen még nem vagyok. Ha egyszerűen nem tartok még ott, hogy képes legyek maradéktalanul szeretni magamat, akkor mégis miért csináljak úgy, mint ha ez mégis így lenne? Mi ebben a természetes? Mostanában direkt olyan dolgokat provokálok ki magamnak, amiket baromira nem szeretek magamban, mert így sokkal jobban szembesülök Önmagammal, mintha színészkedek. És majd ha elegem lett a személyiségemből, és felfedezem (nem csak bemagolom, meg gondolom, meg sejtem ezt) végérvényésen, hogy nem is az vagyok, akinek hittem magam, akkor majd biztos képes leszek szeretni magam, mert akkor már tudni fogom, hogy egyáltalan ki vagy mi vagyok. De addig hiába olvasom el ezerszer is, hogy nem az ego vagyok, mert nem tudom, hogy akkor mégis ki vagyok. Nem sikerül tudatosan annak lennem, aki valójában vagyok, akkor mégis mit szeretgessek magamon? Ha megvilágosodás előtt szeretgetjük magunkat, azzal pont az egónkat szeretgetjük, attól meg az csak nőni fog. Teljesen abszurd az egész, na de befejeztem, mert má se füle se farka annak, amit írtam, és nem akarom elvinni a blogot. :)