"Milyen csodálatos is túllépni kapcsolataidban az akaráson és a félelmen. A szeretet semmit sem akar, és semmitől sem fél.

Ha az ő múltja a te múltad lenne, az ő fájdalma a te fájdalmad, az ő tudatossági szintje a te tudatossági szinted, akkor pontosan úgy gondolkodnál és cselekednél, mint ő. Ennek felismerése szüli meg a megbocsátást, az együttérzést, a lelki békét.

Ahhoz, hogy egy másik ember lényegét megismerd, semmit sem kell tudnod róla, tehát nem kell ismerned a múltját, a történelmét, a történetét....."

Eckhart Tolle: Megszólal a csend

Pontosan ezen elmélkedtem én is a napokban, hogy szinte mindent, ami balul sült el az életemben, akarással, harccal, "erőből" tettem. Szentül hittem, hogy nekem az a megfelelő és rendületlenül nyomultam az általam kierőszakolt úton.

Nem igazán jó ezt múlt időben írnom, mert nagyon sokszor most is ezt teszem. Csakhogy a döntés pillanatában az Élet úgy mutatja, milyen szép és jó lesz, ha ezt és ezt foggal-körömmel kiharcolom. Mintha gúnyt űzne belőlem, aztán ad egy jó nap pofont, amely általában arányban áll az általam kifejtett erőszak nagyságával.:)

Számomra azért nehéz könnyedén, lazán venni a dolgokat, mert egyrészt nem úgy neveltek, én magam is ehhez ragaszkodtam a későbbiek során, ráadásul úgy érzem, hogy itt van előttem egy életbevágóan fontos dolog, amit mindenképpen, mindegy milyen áron, de meg kell valósítanom. Hogyan is tudnék alázattal, minden-mindegy alapon közelíteni ahhoz a dologhoz, ami számomra döntő fontossággal bír. Csakhogy ez a döntő fontosság ki tudja milyen megfontolás, illetve inkább meg-nem-fontolás alapján csak önmagamban létezik, az Élet később igazolja, hogy nem az, vagy nem úgy volt fontos.

Nem érzem, vagy csak nagyon ritkán, hogy mi az Élet természetes áramlása, mi az, amelybe éppen csak bele kell nyúlnom, mi az, amiért ennél többet kell tennem és mi az, amihez alázattal és főleg türelemmel kell közelítenem, ha szükségem lesz rá, úgy is megadja a Sors.
Erre a tapasztalásaim, a pofonok fognak valamelyest megtanítani, mostanában alaposan osztogatja a Sors őket.
Egyébként nekem jelez a testem, csak sokkal jobban kellene figyelnem rá, észrevennem, hogy a jelentkező testi tünetek milyen lelki megerőszakolással függnek össze.

Szia Michaelita !

A saját hozzászólásod egyik idézetével kezdem, ezzel a pár mondattal nagyon is rátapintottál a lényegre.

"Az önbecsapás már az elején elkezdődik, mert egy illúzió részesévé válok.
Annyira ráhangolódom a másik emberre, hogy csak őt látom, érzem, hallgatom. Olyan, mintha a saját életem megélését felcserélném az Ő élete élésével.
Miért teszem? Miért nem elég jó nekem a sajátom? Mit várok a másétól? Azt sajnos nem tudom!
Az elején - az újszerűség varázsa miatt - még minden szép és jó és mindent beborít a rózsaszínű köd. De közben a saját lehetőségeimet, akaratomat, programjaimat olyan szintig alárendelem a másik kéréseinek, elvárásainak, akaratának, hogy a saját életem megtorpanni látszik. Mindezt "betudom" szépen a kiesett időnek, az érzelmek behatásainak.
Ja!, az érzelmek megélése is elmegy vakvágányra. A saját érzelmeim megélése helyett olyan mértékű a vele való azonosulni vágyás, hogy fel sem tűnik, hogy már nem élem meg a saját érzéseimet sem. "

A saját példámat tudom Neked felhozni, hátha segít valamennyire. Bár tudom, csak önmagunk vagyunk képesek saját magunkat legyőzni a szó nemes értelmében.

Amikor bevonzok egy olyan embert az életembe, akire már régóta várok és eddig csak álmodoztam róla, akkor egyszeriben bevonzom a félelmet is, hogy talán nem leszek majd képes megtartani, nem lesz elég a szeretetem, amit adok, vagy a tulajdonságaim kiábrándítóak lesznek egy idő után. Ezért elkezdem figyelni, mikor vagyok a másiknak a legmegnyerőbb és elnyomom a számomra kellemetlenebb énemet, hogy a lehető legtöbbször megfeleljek. Holott a másik pontosan azért kedvelt, vagy szeretett meg, amilyen valójában vagyok a szerepeim nélkül.

Csakhogy ez így hosszabb távon nem működik, nálam még rövidebben sem.
Úgy éreztem, megfulladok, folyton csak alkalmazkodok, pedig nem is várták el tőlem. Egyszerűen kivetítettem, hogy a páromnak erre és erre van szüksége.
Érdekes módon, ő bizonyos fokig ugyanezt tette, nem mondta, hogy nem arra vágyik, amit adok, mert félt, hogy akkor nem magamat adom, hanem alkalmazkodom hozzá, így tehát ő is alkalmazkodott. Nem csoda, ha egy idő után másból sem álltunk, mint probléma halmazokból, amelyek egyre gyakrabban bukkantak fel, holott éppen arra törekedtem, hogy a szerepvállalásommal a problémákat kerüljem el és csak a jót adjam magamból.

Csak azt nem vettem észre, nem biztos, hogy az a jó a másiknak, amiről én azt gondolom, hogy jó neki.

Nem volt más választás, mint leülni és szembenézni a dolgokkal. Ezt leírni könnyű, véghezvinni annál nehezebb. A szerepjátszás mindig könnyebb, mint a felvállalás, legalábbis rövid távon.

Eljutottam oda, hogy én is tönkremegyek és a kapcsolatom is. Egyszerűen nincs más választás, mint önmagam adni. Ha a párom nem fogad el, akkor annak úgy kell lennie, nem vagyunk egymáshoz valók. Most kezdem el az igazán jelentős dolgokban teljesen felvállalni önmagam. Szép lassan megy, mert a szerepekhez gyorsan hozzá lehet szokni. Azt nem mondom, hogy nincs bennem félelem, de sokkal nagyobb az elutasítás a régi énem irányába, mint a félelem attól, hogy így talán nem fogadnak el.

Egyébként ha megvizsgálod mélyebben a dolgokat, a párod azt az énedet szerette meg, amilyen a kapcsolat elején voltál, amikor még nem kezdtél el alkalmazkodni. Ahogy kezded feladni önmagad és hozzá idomulni, egyre kevésbé leszel vonzó számára. Ő egyáltalán nem azt akarja, hogy ugyanazt kapja, ami saját magában is meg van, hanem egy másfajta, érdekes, értékes embert, akivel mint két csiszolatlan gyémánt, egymás fényét emelhetitek. Amikor erre rájössz, megtapasztalod azt is, hogy ez egy csodálatos játék a maga nehézségeivel együtt. Minden nap, vagy órában van valamilyen feladvány, amit közösen megoldotok, adjátok a saját egyéniségeteket, az önálló elgondolásokat és valami hihetetlen csodák kerekednek ki belőle.

Neal Donald Walsch írja A kapcsolatokról c. könyvében, hogy az igazán jó kapcsolatban úgy érzed magad, mintha egyedül volnál. Érdekesen hangzik, de ha belegondolok, nagyon is igaz. Egyedül, önmagában az ember mindent meg mer tenni, nincs szemtanú, nincs ítélkező, nincs kritikus, csak önmagunk természetessége, hiszen nincs kinek és miért játszani.
Sok "munkával" jár ide eljutni, de meggyőződésem, hogy kárpótol mindenért. És nem lehet más az alap, csak a teljes őszinteség önmagunkkal és a másikkal szemben, egyébként kár is elindulni.

Szia LeZsu !

Most vettem észre a kérdésedet. Több mint egy év telt el és én köszönöm, most nagyon is jól vagyok. Jó címet adtam annak idején a blognak, valóban "csak" annyi volt a küldetése, hogy elindítson az utamon. Fájdalmas volt, de így utólag azt mondom, nagyon is megérte.

Hatalmas tapasztalás volt és hatalmas szenvedés. Visszatekintve már látom, a lehető legoptimálisabban alakította az élet a folyamatokat, csak ezt abban a szituációban lehetetlen volt észrevennem. Át kell menni a folyamatokon, tapasztalni, belemerülni mindenbe.
Lassan érő típus vagyok, nehezen engedek el mindent és mindenkit, ezt tudomásul kellett vennem.

Szóval levonva a következtetést, a Sors nagyon is tudja, mi a jó nekünk, de ezt a tapasztalást nem adja olcsón. De kinek is kellene, ha könnyen hozzá lehetne jutni ? :)