Önzés
“Aki szeret, elenged, felejt és megbocsát. Aki mindezt elvárja másoktól csupán önmagát szereti. Önmagunk elvesztésének a legbiztosabb módja: a szeretet elvárása. A szeretet elvárása önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.” (Tatiosz)
Ma találkoztam a fenti idézettel és azt hiszem meg is tapasztaltam az igazát. A mai nap egyébként is komoly felismeréseket hozott nekem, de ha jobban belegondolok szinte mindegyik az önzésre vezethető vissza.
Mi a véleményetek az önzésről, hol kezdődik és hol ér véget? Hogyan definiálnátok a saját megéléseitek alapján?
- szeges blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
16 hozzászólásAzonban hozzátenném, hogy a szeretet végtelenül buta és vak, ha nincs mögötte bölcsesség és józan ész.
...hiszen elenged, felejt és megbocsát!
Valójában az igazi szeretet mindig bölcs és józan, még ha egy-egy adott pillanatban butának és vaknak tűnik is.
Vajon ha őszintén belegondolunk, hányan mondhatjuk el magunkról, hogy így tudunk szeretni? Hogy ismerjük és ÖNZETLENÜL gyakoroljuk az elengedést, felejtést és megbocsátást?
Tegnap megpillantottam, felismertem a szeretet olyan minőségét, amely számomra eddig teljesen ismeretlen volt.
Ez a szeretet talán mindig is ott lebegett óvón, védőn körülöttem de az önzésem miatt éretlen voltam a felismerésére, befogadására. :)
Nekem erről az jutott eszembe, ahogy Tolle ír a szeretetről a gyerekekkel kapcsolatban:
"Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy őt megérinted, vagy ilyen-olyan dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a Létnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a papa vagy a mama vagy. Te a figyelem, a csöndes nyugalom, a jelenlét vagy, amelyik figyel, néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti Lét vagy."
... nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van...
akkor nézd meg azokat a szülőket akiknek fogyatékos a gyereke.
a szeretet ösztön
lehet róla versikét írni,meg magasztalni a felhőkig,meg akármi,de felesleges mert csak ösztön.érezni kell és átélni
ennyi
Hát igen,majd ha átéled egyszer,akkor fogsz majd tudni különbséget tenni.
Szerintem az ösztön messze áll ettől.
"Milyen csodálatos is túllépni kapcsolataidban az akaráson és a félelmen. A szeretet semmit sem akar, és semmitől sem fél.
Ha az ő múltja a te múltad lenne, az ő fájdalma a te fájdalmad, az ő tudatossági szintje a te tudatossági szinted, akkor pontosan úgy gondolkodnál és cselekednél, mint ő. Ennek felismerése szüli meg a megbocsátást, az együttérzést, a lelki békét.
Ahhoz, hogy egy másik ember lényegét megismerd, semmit sem kell tudnod róla, tehát nem kell ismerned a múltját, a történelmét, a történetét....."
Eckhart Tolle: Megszólal a csend
Ha megjelenik a birtoklási vágy legkisebb szikrája is, akkor a szeretetből önzés lesz.
Ha meg tud jelenni, akkor sosem volt önzetlen a szeretet.
Szerintem.
Pont ez a forrása sok szerelmi bánatnak is: a birtoklási vágy. Ha ez nincs, akkor nem fáj a reménytelen szerelem sem, legalábbis nem úgy, nem párosul félelemmel vagy kétségbeeséssel, hanem olyan csendes szeretet-vágyakozás lesz. (Ez viszont nem azonos a hűtlenség elnézésével, ez már másik kérdés).
...hogy egy önző állat vagyok, mert nálam nem csak szikrája, hanem hatalmas lángja vagyon.
Most próbálom oltogatni, de cefetül lassan megy...:)
Szerintem itt nem is a szeretetről van szó hanem egy magasabb rendű empátiáról.
Másfelől meg úgy érzem, hogy a feltétlen szeretet akkor működne ha nem lennék ember, és nem lennének ebből fakadóan rövidtávon határosak a lehetőségeim (értem itt ez alatt, hogy nem vagyok mindenható, hogy csettintésre elintézzek minden problémát). Így a mindennapi gyakorlatban kicsit máshogy mennek a dolgok.
Két dolgot javítanék csak ki, persze ezek csak az én szubjektív gondolataim.
Az első a blog idézete. Szerintem Tatiosz nem látta pontosan ezt a dolgot, bocsásson meg nekem így utólag is, hogy megcáfolom :D Szerintem, aki elvárja a szeretetet, az önmagát sem szereti. Nem véletlenül várja el másoktól. Szóval az önzés hátterében is valami hasonló lehet. Azt várod el másoktól, amit egyébként magadnak nem adsz meg valamiért. Aztán az már ennek a következménye, hogy te sem adod másoknak, hiszen neked sincs belőle... De szeretni magadat nem tud más helyetted :D (Na ez micsoda gramatikai deficit :D:D)
A másik meg Ádámnak: szerintem az igazi szeretet semmiképp sem buta és vak. Pont a mögötte lévő "józan ész" meg a "bölcsesség" teszi hamissá szerintem. Az ész csak okokat rak mögé meg ráhúz mindenféle maszlagot, de a valódi szeretetnek nincs oka. A valódi szeretet feltétel nélküli szerintem, mint ahogy már szó is volt róla. Az egy konstans energia, aminek egyetlen tulajdonsága van, hogy van, folyamatosan ott vibrál mindenütt. A józan ész eszt fel sem tudja fogni, hiszen az véges, hogy lenne mögötte? :) Nem lehet egy korlátolt, véges, múlandó dolog egy végtelen, állandó dolog mögött. Szerintem legalább is.
Soha ne akarj más lenni, mint aki vagy
Ez nagyon jó Spiri! Te honnan tudsz ilyeneket?:)
,,A valódi szeretet feltétel nélküli szerintem, mint ahogy már szó is volt róla. Az egy konstans energia, aminek egyetlen tulajdonsága van, hogy van, folyamatosan ott vibrál mindenütt. A józan ész ezt fel sem tudja fogni, hiszen az véges, hogy lenne mögötte? :) Nem lehet egy korlátolt, véges, mulandó dolog egy végtelen, állandó dolog mögött. Szerintem legalább is.''
Alfa ,Alfa ,hol vagy? Olvastad ezt?:)
Egyetértek Humorgumóval az idézetet illetően,
aki elvárja a szeretetet, az nem fedezte fel még a szeretetet sem önmaga felé, sem mások felé.Inkább szeretet hiányban él.Feneketlen kút,ami nyelné csak nyelné a szeretetet.Amig nem kerül kapcsolatba a saját szeretetével(és ezen keresztül az Istenivel) , másoknak sem tud adni,visszaadni.
Amikor már tudjuk szeretni magunkat, akkor egyrészt töltögetnénk magunkat a saját magunkban felfedezett forrásból. Másrészt,még sok létszintig szükségünk van mások szeretetének a megélésére is.Ahhoz meg az elfogadás kell.Ezekből meg már lehet másokat szeretni.
Aztán,vannak kondicionálások, mely szerint a testvéreknek "szeretniük kell egymást",az "anyáknak szeretniük kell a gyerekeiket" stb, igy aztán valahogy esetleg el is várjuk bizonyos emberektől, szituációban a szeretetet.
Van egy általános félreértés is, tudniiilik, hogy a szeretetet "adják" és mi "adjuk". Ez a köznyelv.
Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondjuk a másoktól felénk irányuló szeretetre, hogy vagy jön a szeretet felénk , amit itt a hétköznapi sikon megtudunk élni vagy nem. És ugyanigy mi is: vagy érzünk valaki iránt szeretetet vagy nem.
Ezt ,úgy tűnik, nem lehet kierőltetni, "megteremteni".
A szeretet elutasitása mögött sem az önzés áll. Egyszerűen nem tudjuk elfogadni másoktól.Ezeregy okból.
Magunkat szeretni, másokat szeretni, mások szeretetét elfogadni - ez nagy lecke, sokáig tanuljuk.
Ezek mindegyike szoros kölcsönhatásban áll egymással.
Legalább egyet ha mondanál, vagy inkább azt az egyet szeretném tudni, ami az ezer fölött van, ami miatt nem tudjuk elfogadni mások szeretetét.
Én ezt nem értem, azért nem, mert nem éreztem még olyat, hogy nehezemre esne elfogadni a szeretetet, vagy hogy elutasítanám. Az biztos, hogy elsírom magam, ha kiderül, hogy szeret valaki, ha kinyilvánítja az érzéseit.
Arra gondoltam, talán szégyelli a könnyeit, aki nem akarja elfogadni a szeretet nyilvánítást? Vagy nem akar gyengének látszani? Vagy tényleg, mit érezhet?