ami írtál, gyöngyház, nálam húsba vágó kérdés egészen kicsi gyerekkorom óta. a mai napig nem értem magamban a szenvedélyt, ami a hivatás/alkotás iránti odaadást diktálja bennem, s a blokkot, ami ebben ugyanolyan folyamatossággal meggátol.
én úgy találom, hogy az alkotás egyfajta szabadság. az az ember, aki képes kérdések nélkül, vagy éppen kérdésekbe merülve odaadni magát az alkotás szenvedélyének: szabad. pontosan olyan értelemben, ahogy az a belső tudatosság során is megélhető. csupán az alkotó ember esetében éppen az alkotás dimenziójában igaz, nem feltétetlen az életével példa rá az ilyen ember.
akinél ez blokkolva van, hasonló folyamatokkal küzködik magában, mint az, akinél a saját belső szabad lénye küzd a föllélegzésért.
ezért lehet az alkotói erő felszabadításának talán egyik útja a tudatos szolgálat. a nem magamnak, a saját örömömet szolgáló alkotás, hanem a Láthatatlannak.
a blokk. fogalmam sincs miből is áll. talán sok mindenből egyszerre. a gyerekkor, a szülők, a képtelenség a most örömére, ami a jövőbe vetíti a vágyat, s a jelenbe hozza a félszet. az én esetemben az ezen való agyalás semmiképp nem út. nem emel ki a helyzetből, ami a két ellentétes erő miatt fáj.
s még valami: igen mélyen összefügg az alkotói erő kibontakoztatásának képessége a belső biztonsággal. gyerekkorban talán a jól szeretett gyereknek nagyobb az esélye a tehetsége, a saját belső lénye valódi kibontására. felnőttkorban lehet ilyen egy szerencsés közösség, kapcsolat, s a belső út. kinek mi jut.
a saját élményem szerint nincs ennél nagyobb kín: amikor a belső tűz befullad. és nincs ennél hosszabban fentmaradó fájdalom. az én esetemben, ha nem oldom meg, a halálig tart. hogy azon túl mi lesz, nem tudom.
mindenkinek azt kívánom, akiben ilyen tűz lobog, hogy jusson el az alkotásig. mindegy, mi lesz, mindegy, milyen lesz. de élje át, ha teheti napra-nap, ha teheti mindig. s ha képes rá, nézze ezzel a szemmel a gyermeket, akit nevel, a megélhetést, ami fojt, a depressziót, ami lenyomja. nézzen most, s ha fél, ha vágyik, játszon a félelemmel, a vággyal, teremtse képpé őket.
magamnak írom ezt.

nagyon mélyen megérintett az írásod őszintesége, vagy inkább meztelensége. korántsem rendelkezem ennyi tapasztalattal, sajnos. :-)
egy élményem jutott eszembe. szerelmes voltam egy férfibe, ő volt az egyetlen ember, aki mellett megéltem a teljes jelenlétet.
elég távol laktunk egymástól. egy napon kaptam magam, elutaztam hozzá. becsöngettem. kinézett az ablakon, majd visszahúzódott. vártam, hogy beenged, de nem tette. késő este volt, csönd és mozdulatlanság. csöngettem (pár órát :-). előzőleg cseteltünk, beszéltünk telefonon, leveleztünk sokat, vitatkoztunk. gondoltam, még nem szállt el a dühe. ahogy ott álltam, s lassan átléptük a éjfélt, tudtam, hogy nem megyek el. visszaültem a kocsiba, s magam elé képzeltem a házat, kerestem a gyenge pontot. be akartam jutni. aztán visszamentem, s mint egy betörő, szinte végig tapogattam, nem a kezemmel, nem a szememmel, a idegeimmel. találtam egy kisség fölhasadt szúnyoghálót, ami mögött nyitva volt az ablak. egyszerű volt. csak bedugtam az ujjam, s a megviselt anyag húzásra repedt. nagyon csedben bemásztam. ismertem jól a házat, könnyen tájékozódtam a sötétben. semmi mást nem akartam, mint mellé bújni, s tudtam, az első meglepetés után, megint átéljük azt a kölcsönös nyugalmat, remegő varázst, amihez foghatót nem ismertem korábban. beléptem a hálószobába. nem mentem azonnal az ágyhoz, először végigjártam a szobát, minden tárgynak a érintésemmel köszöntem. otthon voltam. ekkor suttogást hallottam az ágy felől. női suttogást. abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nincs egyedül. nem is gondoltam soha ilyesmire, hogy ez bekövetkezhet. összekuporodtam a szőnyegen, sokkos állapotba kerültem. remegtem. a hölgy az ágyban fölült, mert valamit meghallott, de mivel én szinte összeestem, a szőnyegen nem vett észre. hirtelen fölálltam és fölkapcsoltam a villanyt. s megláttam a tényt. nem fájdalom már az, amit az ember ilyenkor érez. túl van rajta. olyan nagy érzés, olyan erős, hogy átemel saját magadon. néztem őt. órákon át hajnalig csak néztem. nem volt mondanivalóm, nem voltam haragos, dühös, féltékeny. üres sem voltam. nagy erő volt bennem, hatványozottan éltem. olyan volt, mint egy kinyílás. néztem az én kedvesemet, ahogy sír, ahogy vádaskodik, ahogy a felindultságtól hányni kezd. nem tudtam szólni. mégis, amikor ő rosszul lett, odamentem a hölgyhöz, aki közben felöltözött. megkérdeztem, hogy kicsoda. azt mondta, ő az a nő, aki szereti a kedvesemet. megkérdeztem, hogy tud-e most neki segíteni: tiszta ruhát keresni, törölközőt hozni, megnyugtatni. megtörtént minden nagy intimitással a szemem láttára. még az elején volt egy pillanat, amikor átléptem a másik szobába, hogy elmegyek. majd megálltam, azt éreztem, hogy szeretem, nem hagyhatom magára, nem tarthatom bűnösnek, mert nem ez a valóság.
még sokáig megmaradt a kapcsolatunk. egyszer egy hotelszobában szálltunk meg. mivel utazni akartunk, s nem értük el a vonatot, nem volt nálunk semmi tisztálkodó eszköz. fölajánlottam, hogy leugrom a boltba. azt kérte, maradjak vele inkább. elmentem a mosdóba öt percre, s mire kiléptem, már megváltozott a véleménye. megkért, hogy menjek le a boltba. nem gondoltam semmi rosszra, elmentem. közben felhívott valaki, de nem tudtam visszahívni, mert nem volt egységem már a telefonon. visszatérve a hotelbe, megkértem a kedvesem, hogy adja kölcsön a telefonját. ijedtség volt a szemében, s azt mondta, nincs egysége. ettől kezdve folyton veszekedett velem, s így is aludtunk el. pontosabban csak ő. feküdtem az ágyban, s végig gondoltam, mi is történhetett. eljutottam addig az öt percig, amíg a mosdóban voltam, a boltig, a telefonig. fölkeltem, s gátlástalanul megnéztem a mobilját. szerelmes sms-ekre leltem, melyet egy másik nővel váltott. dühöngtem, fölébresztettem, összeszedtem a cuccom, aztán az ajtóban megálltam. megint ugyanazt éreztem: nem hagyhatom egyedül, bűntudattal, mert ez mellékkörülmény a valósághoz képest. ugyanaz a fájdalmon túli érzés.
s ugyanúgy akkor jött el, amikor a fájdalom nem tudott elűzni.
ma már nincs kapcsolatunk. de a kapcsolatunk nem múlt el. itt van bennem. ott van benne. olyanfajta a közelségünk, ami akaratunk ellenére létezik. van.

miért írtam ezt le? mert az írásod nyomán olyan kapcsolatokat véltem felfedezni, amelyekben a vágy, a félelem, a fájdalom egymásnak feszülő ellentétként építik és rombolják a kialakult kapcsolatot. s én azt tapasztaltam, hogy a teljesség ezeken túl van. bár ez csupán tényleg egyedi tapasztalat, még nem tudás.
zrakosred

kedves balage, köszönöm a válaszod, még egyszer. olvastam, olvastam, s éreztem, hogy igazad van. egyetlen egy érzés nem múlt el bennem csupán, de ezt nagyon nehezen tudom szóba önteni.
valami oka van annak, hogy ez van velem évtizedeken át, s annak is, hogy az alapprobléma és a viszonyom hozzá nem változik, hogy nem oldottam meg, pedig életem legnagyobb szenvedését jelenti. én nem érzem magam gyengének, holott nem vagyok kitartó, de nem az erőm fogy el. olyasmi ez, mint amikor az ember fél lábú, s mégis újra és újra nekikezd, hogy táncost, futót, távolugrót faragjon magából, küzd-inog-fölborul, küzd-inod-fölborul.

balage, a "másik lábam keresem". :-) azt, amelyiket önfegyelemmel (is) megtalálhatom, s ha meglesz, az önfegyelmem támaszkodhat rá biztonsággal. hiszen te is azt írtad: "szerencsére megtaláltad jézus igazságát". ez szerintem ugyanaz az az igény.

a gyökere egyébként a két általam elmondott folyamatnak bennem ugyanaz. s én ezt szeretném megtalálni, vagy valami olyan tapasztalást szerezni, hogy ezt gyógyítsam magamban. ehhez persze mindenképp az egyik út az, amit írtál a mértékletességről.

ezt a mondatodat ideemelem:

"Én azt tanácsolom, hogy légy úrrá a belső viharaidon. Légy józanabb gondolkodású. Leplezd le az üres, szalmalángszerű fellángolásokat, és ne azok irányítsanak! Döntsd el, hogy mi az (vagy mik azok), amiért (vagy amikért) kitartóan tudsz dolgozni, és a többi lehetőségről mondj le."

az én tervem épp ezt a szándékot fedi le. lehet, hogy ez egyszerű önfegyelem kérdése. de félek, megértés, megismerés nélkül az önfegyelem kudarcra van ítélve. mit fegyelmezzek? az álmaimat? a kitartásomat? az iszonyú sokfelé szenvedéllyel forduló érdeklődésemet? használjam az önfegyelmet önkorlátozásra? igen. de nem ez a cél. ez az eszköz. az egyik, azt hiszem. engem az érdekel, amit ha ezt és mást is megteszek, megtapasztalok, fölismerek. azt hiszem, az lesz olyan látás féle lesz, amire lehet támaszkodni. s ami az önfegyelmemet is megtámogatja.

s van itt még valami. a megvalósítás módja. hogy ne sziszifusz küzdelem legyen. ehhez is kell a folytonos megismerés, s talán más emberek ismeretei, akik előbbre vannak mint én, tisztábban látnak.
amit írtál, megfogadom. köszönöm neked.
zrakosred

2009-re a következő két célt tűztem ki
1. évek óta élek egy döntésképtelen helyzetben, amivel minden energiám felőrlöm lassan. kb. hat éve költöztem a két gyerekemmel egy helyre, bele a természetbe, egy aranyos kis házba. ez a hely azt a lehetséges spirituális és mindennapi idillt jelentette nekem a választás idején, amire vágytam, s amit anyaként és emberként naponta magamban megéltem. amikor a gyerekeim az iskoláskor felé kezdtek közelíteni, úgy öt éve, olyan intézményt választottam nekik, amely emberképét és pedagógiai szemléletét tekintve teljességgel összecseng azzal, ami szerint én éltem, gondolkodtam. csakhogy ez az intézmény, kb. útvonaltól függően 50-70 km távolságra van tőlünk. belevágtam. éveken át napi két és fél - három órát utaztam, hurcoltam a gyerekeket a másik helyiségbe a négy-öt órás intézményekbe, fáradt, feszült reggelek, délutánok, éjszakai munka, gyakran heti összesen nyolc-tíz óra alvás. így ment ez évekig. végül kicsit közelebb költöztem egy bérelt házba, innen már iskolabusz féle viszi őket, az út nem több, mint húsz perc, s nekem sokszor nem is kell megtennem. de bizonytalan lelkileg a helyzetünk. a bérelt ház, nem tud otthonunk lenni, s amint eljöttem a lakóhelyünkről olyan fájdalom vett erőt rajtam, amilyet még talán a régi gyermekkori otthonom felé sem éreztem soha. mint egy fájdalmas szerelem. gondolkodtam azon, hogy otthagyjuk az iskolát, s megyünk az egyszerű suliba a lakóhelyünkre, vagy otthagyjuk a házat, eladjuk, otthagyjuk a mezőt, a folyót, a színeket, a fényeket, s megyünk, egy objektíven nézve nem kevésbé jó helyre, ahol erdő, hegyek, s egy általunk vállalt közösség vár ránk. de a döntést évek óta nem tudom meghozni. fájdalommal jár. szokatlanul naggyal. nem értem, de hatalmában tart valami. sokszor órákat töltök azzal, hogy lerajzolom, hogyan fogom a házunkat a lakóhelyünkön felújatani, hogyan osztom be a napirendet, hogy az ingázást bírjam, sorolom magamnak az okokat, hogy miért lesz most könnyebb: hiszen most már mindkét gyerekem iskolás, van napközi, mégha nem is maradnak minden nap, stb. másik oldalról próbálom elképzelni, hogy költözünk, hogy ott lakunk az iskola környékén, milyen nagyszerű lesz gyalog járni, barátok közt lakni. tervezem a tennivalókat sorban, hogy ezt elérjem, a pénzt, az ottani életünket. de nem csinálok semmit, s dönteni nem tudok. fájdalmas őrlődés és otthontalanság és energiavesztés az eredmény. körülöttem sokan költöznek az iskola miatt, sokan. tudni kell azonban, hogy onnan, ahonnan nekünk kellene, mások sem költöznek az iskolához, hanem vállalják az ezzel járó nehézségeket. igaz, mások nem nevelik egyedül a gyerekeiket. ez a helyzet uralja a gondolataimat, az életemet, túl nőtt saját normális súlyán és óriási teherré lett. az alábbi tervhez hozzá tartozik, hogy folyton blokkolom a terveim megvalósítását, tehetetlen szorongásba torkollik sokszor a folyamat. célom, hogy ezt megértsem és megoldjam ebben az évben.

terv:
1. föltárni az okát a kialakult helyzetnek. (hogyan?)
2. visszamenni a lakóhelyünkre, s megtapasztalni, milyen egyirányba ingázni, két gyerekkel azonos időben, s a napközire is támaszkodni. figyelni
3. pénzt és figyelmet fordítani a házunkra
4. az iskola körül formálódó közösség felé nyitni, megtapasztalni őket
5. a lakóhelyünk közösségei felé nyitni, megtapasztalni őket
6. beosztani a pénzt, az elkészített költségvetést teljesíteni
7. megtapasztalni mi történik velem, ha mindezt megélem, figyelni
8. megérteni, ki vagyok én ebben a folyamatban, meglátni a helyzetet úgy, ahogyan most vak vagyok rá.

2. a másik cél nem évek óta tartó kínra irányul, hanem szinte vele születtem, de legalábbis gyerekkorom ót a kísér: ez a hivatás megtalálásának óriási vágya és a fájdalom a hiánya miatt. soha nem tudtam azonosulni egyetlen egy olyan szereppel sem, amit konkrét hivatásként meg tudnék nevezni. először hat évesen vont felelősségre szeretettel egy tanító, hogy ilyen tehetséget nem szabad elherdálni, kezdenem kell vele valamit, s én értetlenül hallgattam, de mélyen megmaradt bennem. aztán szinte mindenbe belevágtam az iskolás éveim alatt, könnyen ment minden és sikereim voltak, de az is igaz, ahogy kisiskolás koromban, amint kitűntem valamiben sokszor bűntudatom támadt miatta. mintha megbántottam volna a társaimat, amikor jobb voltam náluk. később ez eltűnt. szinte minden vonzott. a művészetek, a sport, a természettudományok, a spiritualitás. könnyen, gyorsan ment minden, amibe belekezdtem. párhuzamosan sok dolgot csináltam, aztán mindent mindig abbahagytam. semmi sem fedett le teljesen, zavarosak volt a szándék, a cél, a kép, ami hajtott. s azt hiszem, valóság idegen is. maradt a hiány égető fájdalma. középiskola után egyszerre akartam lenni orvos, színész, rendező, tornatanár, pszichológus, biológus, pap, író stb. a tanárok mögém álltak, hittek bennem. végül hisztériás rohamokat kaptam, elszökdöstem az iskolából, dühöngtem, depressziós lettem. és végül újságkézbesítő. :-) azóta eltelt húsz év. az egyetemen öt szakra jártam egyet sem fejeztem be, gyerekeim lettek, s amíg az anyaság extázisa elég volt, hogy spirituális magasságokba emeljen, ici-picit csitult a fájdalom, de visszatért. ugyanaz a döntés és elindulásképtelenség ural engem, mint az előző problémánál. s közben belül tűz van, ami nem kifelé, hanem befelé ég.

terv:
1. megérteni az okát. (hogyan?)
2. mivel az élethelyzetem, a kiélhető készségeim és a vissza-visszatérő megfogalmazható vágy is az írás felé sarkall, egy előre meghatározott ritmus szerint heti többszöri írást tűztem ki célul. mintha csak dolgoznék. - megtapasztalás (érdekes, hogy ehhez az elhatározáshoz nagyon sokban hozzájárult a felismert érzés, hogy istennek írok, neki tetszően.)
3. figyelem, mi történik velem, figyelem, mit hozok létre.
4. önmegismerés

kedves sanyi, mit látsz ebből? kérlek, segíts.