Kirúgtak. Nem felmondtak, nem elküldtek, kirúgtak. Persze az egóm kiabál, fáj neki, hiszen eddig mindig én mondtam azt, hogy ok, megyek.

Ezeregy kérdés kavarog a fejemben, például: ok, akkor most mi? Persze, megint ego... Szegény teljesen 'készen van', nem tudja, hogy mibe kapaszkodjon, merre induljon.

Azt sem, hogy helyileg hol (Magyarország vagy Anglia?! ), meg azt sem, hogy milyen területen...

A Korán fogalomrendszerében a pozitív kapcsolatoknak három fokozata van: 1. az igazság (adl, kiszt): amikor az ember azt kapja, ami jár neki, amihez joga van, függetlenül attól, hogy az „adó” kedveli-e őt, vagy sem. „Ne indítson egy nép iránti ellenszenvetek arra, hogy igazságtalanok legyetek velük! Legyetek igazságosak, ez illik az Isten iránti felelősségtudathoz.” (5:8) 2. a szeretet (muhabbet): a jogainál többet adni annak, akit szeretünk, 3.

Már egy hete, hogy nyomasztó álmok gyötörnek, elmosva a valóság és realitás közt leledző vékony határmesgyét. Mint egy képtelen szürreális sorozat. Mindig ugyanazokkal a szereplőket, de mindig más és más, kuszábbnál kuszább helyzetben és környezetben látom magamat. Koncentrálok, összpontosítok, megpróbálom irányítani, megérteni, mit is akarnak tőlem, de sehogy sem kerülök közelebb az igazságomhoz. Keresem az értelmet, a logikát, a jelentést, a kódot, az emlékfoszlányokat kutatom, de reggelre szertefoszlik minden. Illetve majdnem minden. Az érzés, a kötelék, a jelenléted az velem marad.

Tegnap történt, mielőtt épp visszautaztam Pestre, hogy az ablakom elé szállt egy galamb. Délelőtt egy számomra fájó konfliktushelyzeten gondolkodtam. Nem tudok rajta segíteni, mivel egész közösségeket érint. Elfogadtam, hogy ez van, és azt is, hogy fáj. Nekem valamiért nagyon szívügyem, de nem szeretnék itt politizálni. Kapcsolódik hozzá, hogy van egy zsidó származású volt párom, aki nagyon félreérti az én gondolataimat. Igazából nehezen értjük egymást, de ez nem akadálya köztünk a szeretet áramlásának.