Megcsináltam az első kettő kérdésre nem kaptam választ.
A Belső bölcsességem az mondta: Mikor felismered, hogy nincs út akkor le térsz majd róla.

Mikor észrevettem hogy nincs kiút, felülről láttam a kört amiben mentem, aztán ahogy távolodtam láttam a Földet ahogy kering maga körül, és a Nap körül. A keringés jó. Egyáltalán nem idegesítő... Nem a távolságban jutunk előrébb, hanem egy másik dimenzióban. Az óceán áramlatok is keringenek... A vér két kört tesz meg bennünk, végtelen jelet: kis vérkör- szív - nagy vérkör - szív - megint kis vérkör, és így tovább. Végül a pókhálónál kötöttem ki. Szemét dolog: csapda...

Mióta az eszemet tudom, pókfóbiám van. Ha kevésbé vagyok tudatos, fáradt vagyok, vagy kimerült nagyon durva tud lenni. Úgy érzem támad. Egy mongol doktornő segítségével haladok apránként előre... Tudtam, hogy rá kéne meditálni, de sose mertem. Most feltettem a kérdést: Miért történik ez velem? (csak egy fajtával van bajom, ami persze emberre ártalmatlan) Már sokszor figyeltem őket, így el tudtam képzelni közelről, testközelből, a hálóból. És éreztem a hátamon, kb egymagasságban a köldökömmel a harapást. A vesém táján, csak közelebb a gerinchez. Fájt. Tudtam, megevett. Azt nem tudom milyen állat voltam, de felhő lettem, mint nagyon mély meditációkor, csak ezúttal meghaltam, azért lettem felhő. Teljesen kiszáradt a szám, úgy éreztem a szemem is, muszáj volt pislognom, kinyitnom... így ért véget ez a "körút".

Ezután próbáltam pók lenni, hogy megértsem, megéljem, élelemre volt szükségem, de nem sikerült. Az a következő lépés lesz...