Ja, azt nem tudom.
Lehet hogy csak a blogmotor nem vette észre hogy le kellett volna kicsinyíteni a bevezető képet.

Hmm... És ott hallottad tőle azokat amiket leírtál az agressziójáról, stb.? Nem vonom abszolút kétségbe hogy van olyan állapot amiben beszélhetsz valakivel "odaátról", de én a helyedben óvatos lennék...

Ha megértéssel, könyörülettel igyekszünk tekinteni a világra, könnyen észrevehető, hogy mindenki, minden ember minden pillanatban - saját szintjéhez mérten - a lehető legjobbat adja magából, te is, én is, és a gyermekét kólával itató anyuka is. Ha tudna jobbat, jobbat tenne. Neked, aki már egy szofisztikáltabb, tudatosabb szinten vagy, ez a tette megbotránkoztató lehet, de a maga szintjén könnyen belátható hogy jobb, ha megbocsátunk neki, hisz "nem tudja mit cselekszik" (valójában persze ez minannyiunkra igaz bizonyos értelemben). Miért várnám el tőle hogy gyorsabban fusson mint ahogy a lábai viszik? A szándéka alapján viszont az egész világegyetemmel szemben is számon kérhető. Más karmát hordoz magában az, aki azért ad kólát a csecsemőnek, mert "legfeljebb kimarja a gyomrát a szénsav, na és?", mint aki tényleg úgy gondolja, hogy azzal megédesíti gyermeke napait, majd esetleg szembesül azzal, hogy tévedett. A legtudatosabb, legfelkészültebb jószándék is vezethet katasztrofális vagy annak tűnő végeredményre (lévén hogy az ember csak tervez, de nem ő végez), de ott is a háttérben meghúzódó, láthatatlan vezérelv - az egyén irányultsága abban a bizonyos kérdésben - ami alapján a tett megmérettetik Istennél. Az akaratlan balesetet másképp itéli meg még az emberi bíróság is, mint a szándékos gázolást, nem igaz?
Továbbvive a gondolat fonalát, a végeredménnyel kapcsolatban az egyénnek saját fejlődése érdekében érdemes teljes felelőséget vállalnia a következményekért (nem vélt-valós morális nézetek okán), mert így kerülheti el legkönnyebben hogy elméjének narcisztikus oldala kerüljön domináns helyzetbe. De nem mindenki képes erre, erre saját lelki békénk érdekében jó ha emlékeztetjük magunkat :) "Semmi hatalmad nem lenne, hanemha Istentől" - az elme, a kis én a maga gyermeki önérzetében saját érdemének vesz és vár el környezetétől olyan dolgokat, amik valójában nem az ő érdemei, hanem Istené, Övé a dícséret.
Mégtovább vive (és elébe menve hibás konzekvenciáknak), ez nem kérdőjelezi meg társadalmi szinten a kevésbé tudatos egyén számonkérését, a következményekkel való szembesítését, és a felelősségvállalásra való (ha kell) kényszerítését. A fentiek az egyén szintjén való ajánlások, nem általánosan és mindenkire nézve, hanem csak annak, aki Isten békéjére vágyik :)

Még egy felvetés: az amit mi tragédiának gondolunk valaki más életében vagy ő a magáéban, lehet hogy az ő legnagyobb leckéje lesz, amiből a legtöbbet kamatoztatja majd hátralévő élete(i)ben. Ne vonjunk le konzekvenciákat csak a felszín alapján. A legmélyebb pontra jutás óriási tanítómester is lehet.
Másrészt: írtam volna valahol a passzivitást és sültgalambvárást mint követendő példát? Remélem nem :)
Utolsó bekezdéseddel kapcsolatban: én azt nem tudhatom hogy "akkoriban, azelőtt" mit tudtak az emberek vagy mi nem, remélem nem valami szentimentális sosem létezett múlt idealizált világának példaként felállításáról van szó? :)

Ahogy én látom, a tudomány és a spiritualitás szépen megfér egymás mellett, egyikkel szemben sincsen averzióm. Attól se félek ha esetleg hibázok valamit, a szándék - úgy hallottam - lényegibb, esszenciálisabb mint maga a figyelembe nem vett elméletek vagy mulasztások.