De egyébként miért bontod két részre a tudatosságot?

Se ösztönös se értelmi tudatosság nem létezik. Van ösztön, értelem, ÉS tudatosság. Az értelem túl van az ösztönön, hiszen értelemmel tudod megérteni az ösztönöket, a tudatosság pedig túl van az értelmen (ezáltal az ösztönön is), hisz ezzel tudod felismerni az értelmedet.

állat, ember, isten

test, szellem, lélek

Számtalan módon meg lehet fogalmazni ezt a 3-as alappilért.. Hogy a témához is szóljak, nem kizárt, hogy megvilágosodhat egy állat, de túl nagy esély azért nincs rá. A fejlődésnek megvan az iránya (az ellenkező irányba haladva hiába teszel meg ugyanakkora utat, az hanyatlás lesz, nem fejlődés), így csak az ösztönnel nem valószínű, hogy eljutsz a tudatosságig, míg csak az értelemmel is csekély rá az esély. Persze semmi sem lehetetlen, én csak mondom, hogy egy bizonyos szinten meghatározott irányban haladunk, igen nehéz átugrálni lépcsőfokokat.

Olyan ez mint az időutazás. Biztos nem lehetetlen, de ha lehet is, akkor is csak előrefelé valószínű. Ha lehetne visszafelé, már találkoztunk volna lényekkel, akik a jövőből jöttek.

De megjegyzem, ahhoz hogy egy állaton észrevedd, hogy meg van világosodva, ugyanúgy meg kell világosodnod előbb neked, szóval sokat nem oszt nem szoroz, hogy tudnak-e öntudatra ébredni az állatok. :)

Szóval egy mondatban összefoglalva, az állatok ösztönből élve is az emberek többségénél tisztességesebb és a valódi élethez közelebb elhelyezkedő életet élnek, de ettől még a tudatossá fejlődéshez, az Igazság megismeréséhez majdnem biztos vagyok benne, hogy nem elegendő ha csak állati létformában vagy.

Úgyhogy Attila, elő a félmilliós Patanjali technikával :D

Márminthogy biztos ott a félelem az ösztön mögött is. Az életemet féltem, de pont ezt mondom, hogy ott nem jönnek kombinálós gondolatok, amik még szorongóbbá tennének, hanem spontán jön a megoldás.

Hát igen, a félelem.

Személy szerint ritkán szoktam erről beszélni, leginkább azért, mert fogalmam sincs, hogy mit lehet tenni a félelem ellen. Elméletben tudom, de gyakorlatban sosem sikerül megvalósítanom. Vannak bizonyos szituációk, amikor önkéntelenül megjelenik bennem a félelem és annak gyomorszorító tünetei. Megremeg a hangom beszéd közben, mintha kicsit fáznék is, és közben belül érzem, hogy nem vagyok teljes. Csak egy fél elem.

Eddigi következtetéseim, hogy a félelem leginkább tapasztalatlanság. Vagy csak egyoldalú tapasztalat. Vagy nem tapasztaltam még meg valamit, és nem tudom, milyen következményekkel járhat, vagy már megtapasztaltam, rossz élmény volt, és minden egyes hasonló szituációban előre elkönyvelem, hogy ugyanaz fog történni, mint legutóbb, de ez is tapasztalatlanság, mert a másik oldalt nem tapasztaltam meg. Szóval belül mélyen tudom, hogy a félelmeimet csak úgy tudnám legyőzni, ha tudatosan belemennék egy "félelmetes" szituációba, és megtapasztalnám, hogy valójában nem tud bennem kárt tenni, de ott a szituáció közben ez valahogy sosem jön össze. Bizonyos helyzetekben olyan nyuszivá válok, hogy az hihetetlen. Nem merek, nem tudok kiállni magamért, gyakran harc nélkül eleve megadom magam, csak hogy ne kelljen szembesülnöm vele, hogy gyengébb vagyok. Persze utána sokkal inkább szembesülk vele, és még jól szét is emésztem magam, hogy natessék ennyit érek.

Amig csak a saját érdekeimről van szó, nem is nagyon érdekel, kidühöngöm magamból, hogy jól van megint nem tudtam a talpamra állni, de ha teszemazt, mással követnek el igazságtalanságot, és úgy érzem tehettem volna valamit, mégse tettem, mert berezeltem, na olyankor sokkal jobban emészt a bűntudat. Igazándiból ha belegondolok, nem is szituációktól tartok, mint inkább emberektől. Ha épp egy hegyi ösvényen kicsúszik alólam a szikla, belekapaszkodom egy gallyba, ami letörik, majd a saját véremben hemperegve legurulok egy szurdokba, sokkal inkább elfogadom a sorsom, mintha mondjuk a nyugati aluljáróba belémköt 3 tökmindegy milyen eszmét valló ember, és agyonvernek. Egyik esetben nem félek a sérüléstől, míg a másik esetben csak rágondolok, és összeugrik a gyomrom. Pedig mindkettőre volt már hasonló példa, szóval az sem lehet, hogy az egyiket még nem éltem át, azért nem félek tőle. Egyszerűen ami ember fejéből pattan ki, attól sokkal jobban félek. A természet sosem tud gonosz lenni, de egy ember már annál inkább. Hiába tudom, hogy ha agyonvernek, azt is én vonzottam be, mégis jobban félek ilyen esetben. Meg egyébként valamiért sokkal inkább a testi épségemet féltem, mint a lelkit. A lelkem már annyi mindent élt meg, hogy sokkal nehezebb benne kárt tenni.

Adyashanti azt mondja, a félelem ugyanaz az energia, mint a szeretet, csak a másik oldala. Mégis egy hegyi túrát akkor is tudok szeretni, ha baja esik a testemnek, de a nyugati aluljárós késelőkre nem tudok szeretettel nézni, akárhogy is próbálom a félelem energiáját szeretetté alakítani.

Szóval érdekes dolog ez. :)