Kedves Látogató Fórumozó Társunk!

A segítségkérést én egyáltalán nem tartom gyengeségnek: inkább úgy értékelem, hogy felismerés, beismerés és éppen ezért bátorság van benne.

Amiket leírsz én azt nem szerepnek minősíteném, hanem vagy egy mélyen és tudattalanul berögzült szülői/gondviselői/tekintélyszemélyi mintának, vagy pedig valami mélyen rögződött sors-programnak.

Két módot ajánlok a feltérképezéséhez: vagy családállítást kérnék rá, vagy kineziológus szakember segítségét. Családállítással egyik fórumozós társunk, Száraz Idikó is foglalkozik és nagyon ügyesen.

Amikor nekem - régebben - hasonló problémáim voltak, akkor az derült ki, hogy negatív énképem van (észrevehetetlenül megújva, mert optimista személyiség vagyok) és a kineziológus pozitív énkép megerősítést csinált velem: nagyon eredményesen. Teljesen megszabadultam mindenféle önkorlátozó hiedelemtől és már majdnem mindig felismerem a saját önkorlátozó hajlamaimat és tudok rajta változtatni.

Persze hogy lelkizhet egy férfi is, neki is ugyanannyi joga és oka van rá, mint bárki másnak!

Megértelek és csak azt tudom tanácsolni, amit önmagam is teszek akkor ha félek valamitől.

Először is nagyon lecsökkentetted a komfortzónádat ezért esik nehezedre az élet.
Mit lehet tenni? Minél gyakrabban kell kilépni a saját komfortzónád határain túlra, hogy újra legyen értelme és öröme az életednek.
Először apróbb lépésekkel kell elkezdeni, s egyre bővíteni a kört.
Ha nehezen bízol meg másokban, akkor először idegen emberekre kellene rámosolyogni, ráköszönni, megszólítani őket. Miért? Mert idegent, akit sose látsz többet, azt könnyebb valamivel.
Utána pedig szét kell választani, hogy ki az akikben megbízol és azokkal erősíteni a kapcsolatodat (jobban mint korábban). Ez első körben a saját nemedbeli, vagy a semleges embereket jelenti (túl idős, túl fiatal:)

Aztán még mit szoktam tenni, ha félek? Szembenézek a saját félelmemmel és idővel ki fog derülni, hogy nincsen mitől félnem.
A félelmeid tárgyai(személyei) nem az itt és mostban vannak, hanem a múltban és azt vetíted ki magad elé. Tehát ha megtanulsz a jelenben lenni, az itt és mosttal foglalkozni, akkor rájössz egy idő múlva, hogy a félelem nem igazán valós és nem jelen idejű.
Mert az az ember aki előttem áll az lehet akár szimpatikus, akár nem de ős is csak ember és ugyanúgy tele van félelemmel vagy egyéb rossz érzéssel mint én.
Ugyanez vonatkozik az élethelyzetekre is.

Én még a megérzéseimre is szoktam hagyatkozni, mert ha megtanulok az itt és mostban élni és az itt és mostra reagálni, akkor megérzem/ráérzek arra, ha valami rossz közelít és kikerülöm (hallgatok a megérzéseimre és másfele megyek, mást vagy másképp csinálom).
Persze ehhez ki kell építeni önmagunkban egy belső bizalmat, egy belső hitet, meg kell tanulni hallgatni a belső Bölcsre/Mesterre/Hangra (ki hogy nevezi:)

Elképzelhető, hogy a háttérben halálfélelem okozza ezt az élettől való félelmet, de ha erről lenne is szó, annak is az a megoldása, hogy csak annak nem kell tartania a haláltól, aki az életet megtanulta valóban, őszintén megélni.

Feldmár Andrásnak van egy jó filmje: Van-e élet a halál előtt? Szerintem a youtube-on is megvan, nézd meg, érdemes :)

https://www.youtube.com/watch?v=OXSFuFXWUW8

Egy cikket mellékelek ide nektek, amivel önmagam is egyetértek:

"Magány és egyedüllét:
A pszichológia meghatározása szerint a magányosság egy olyan érzelmi állapot, amelyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettség érzést tapasztal. A magányos ember elvágva, elidegenedve érzi magát a többi embertől, nehézséget okozhat számára a kapcsolatteremtés.

A magányosság, mint kínzó állapot, egy belső, lelki folyamat eredménye. Nincs köze ahhoz, hogy egyedül vagyunk-e, vagy társaságban, kapcsolatban, vagy kapcsolaton kívül. Természetesen a megbomlott, megváltozott kapcsolati rendszer lehet oka ennek a lelkiállapotnak a kialakulásában.

A magányosság nem azonos az egyedülléttel. Lehet valaki fizikailag egyedül, de mégsem szenved a magányosságtól. Vannak, akik kifejezetten arról írnak, beszélnek, hogy belső igényük van arra, hogy néha egyedül legyenek. A tudósok, művészek ilyenkor alkotnak, a vallásos emberek pedig lelki életet élnek.

Milyen okai lehetnek a magányosság, mint érzelmi állapot kialakulásának?

A leggyakoribb ok, amikor valaki hirtelen egyedül marad, de mivel nincs erre felkészülve, érzelmileg kibillen, szorongani kezd.
Egy másik oka lehet, amikor valaki elveszíti azt a képességét, hogy kapcsolatokat teremtsen. A virtuális világ rabságában élő és felnövő emberek ennek a veszélynek vannak kitéve. A számítógépes játékokban vélt képességekkel ruházzák fel magukat, a közösségi oldalakon bármilyen személyiséget kialakíthatnak. A valódi kapcsolat viszont valódi képességeket követel meg, és állandó kockázatvállalást, hiszen mi is okozhatunk csalódást, és mi is csalódhatunk, hiszen hús-vér emberek sosem tökéletesek.
Sokan azt tartják, hogy aki sokáig kénytelen egyedül élni, az idővel szintén nehezebben teremt kapcsolatot, hiszen megszokja, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Mások azért ragadnak bele a magányba, mert csalódtak egy korábbi kapcsolatban, és félnek újra kockáztatni.

Sokan azért válnak magányossá, mert nincsenek tisztában saját értékeikkel. Mert esetleg már gyermekkoruktól fogva ők másmilyenek, rosszabbak, gyengébbek, kirekesztettek voltak. Akár származásuk, akár vagyoni helyzetük, akár betegségük, fogyatékosságuk miatt. De az ember szoronghat azért is, mert úgy érzi, nem tud megfelelni egy társadalmi nyomásnak, elvárásnak.

Tanácsok a magányosság kínzó érzése ellen

Amikor az okokat felsoroltuk, a leggyakoribb ok a körülmények megváltozása volt. Ha ennyire függünk a körülményektől, akkor ki vagyunk téve a magányosság veszélyének.
Seneca azt tanította, hogy a nehézségekre úgy lehet felkészülni, hogy az ember gyakorlatoztatja magát. Azaz ha félünk attól, hogy hirtelen egyedül maradunk, és jaj, akkor majd ránk törhet a magány, akkor maradjunk egyedül időnként egy picit, és vizsgáljuk meg, hogy mihez is tudunk kezdeni egy ilyen helyzettel. Ha egyedül vagyunk, 
és hamar megtalál az unalom, ha nem vagyunk képesek tévé vagy rádió nélkül meglenni egy napot, akkor nagy veszélyben vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nincs semmi, amivel belülről kitöltsük a lelkünket. Az erős emberek belülről telítettek, ezért boldogok akkor is, ha egyedül vannak, és ezért az emberek szívesen teremtenek velük kapcsolatot, mert olyanok, mint este a tábortűz – vonzzák a melegre, fényre vágyókat.

Aki tud álmodni nagy dolgokat, vagy szívesen merül el a természet szemlélésébe, aki bele tud merülni egy jó könyvbe vagy zenébe, vagy a múzeumok magányába, annak nem kell félnie a magányosság érzésétől.

Akiben egészséges belső párbeszéd folyik, mert van mit mondania magának, aki képes objektív önvizsgálatot tartani, aki ismeri a belső munka lélekemelő erejét, annak sincs félnivalója ez egyedülléttől. 

Ha nem sikerült elkerülnünk a magányosságot, akkor először is gondolatban fogadjuk el, mint a náthát, mint átmeneti állapotot. Senki sem esett még kétségbe gondolom azért, mert megfázott, hanem intelligensen gyógyítani kezdte önmagát. Gyakran egyébként a fizikai kimerültség, vitaminhiány, betegség is lehet oka annak, hogy érzelmileg kibillenünk. Sőt, egy nagy siker, ünnepség után is következhet egy átmeneti visszaesés – az 
érzelmek egyszerűen így működnek.

Ha elfogadjuk a kibillent állapotot, mint átmeneti állapot, akkor máris könnyebb kikerülni belőle, mert nem azonosulunk vele. Ha az okát is tudjuk, esetleg egy jó alvás, pihenés is sokat segíthet. 

Hosszú távon a megelőzést kezdhetjük az önismerettel. Ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, hanem mérjük fel valódi igényeinket. Nincs mindenkinek igénye arra, hogy állandóan együtt legyen másokkal. Ha ezt az időt jól tudjuk kihasználni, akkor ez nem tekinthető kóros egyedüllétnek.

Tanuljunk meg hallgatni, meghallgatni: a kapcsolatteremtés egyik alapja, hogy képesek vagyunk figyelni a másik emberre.

A magányos emberek gyakran azzal ijesztik el a hozzájuk közeledni vágyó embereket, hogy azonnal rájuk ömlesztik negatív állapotukat. Panaszkodnak, vádolnak, megsértődnek – nem csoda, hogy nem kellenek senkinek.

A csodálatos egyedüllét

Voltaképpen ez a szó, egyedül lenni, egy paradoxon, hiszen az ember sosincs egyedül. Az emberen belül ott van a belső figyelő, a suttogó, aki arra vár, hogy végre egy kicsit halkuljon a külső ricsaj, és végre szólhasson hozzánk. Az egyedül lét voltaképpen egy intim együttlét ezzel a belső emberrel, saját valódi énünkkel.

A természetben minden ciklikus, tehát az embernek is szüksége van arra a ciklikusságra, hogy egy kicsit a külvilágban éljen, és egy kicsit belső világát építse, hódítsa. 
Marcus Aurelius azt tanította, hogy nem kell ahhoz messzire utazni, hogy az ember egy kicsit egyedül lehessen önmagával, hiszen bármikor visszavonulhat – főleg, ha a belső világunk olyan, hogy oda szívesen vonulunk vissza.

Ahogyan a külső kapcsolatokért meg kell dolgozni, ugyanúgy a belső világot is ki kell alakítani. Hívják ezt aranyládikának is, ahová legszebb érzéseinket, gondolatainkat, álmainkat és emlékeinket helyezzük el. Annak, akinek van ilyen kincses kamrája, ünnepnap, amikor ebbe beléphet, különleges pillanat. És még inkább különleges, amikor olyan emberrel lehet együtt, akivel meg tudja osztani ennek a tartalmát, mert közös emlékük, álmuk, gondolatuk egy részét őrizzük benne.

Egy egészséges lelkű embernek szüksége van az egyedüllétre. Ugyanúgy, mint ahogyan szükségünk van arra, hogy a fürdőszoba magányában tisztítsuk, ápoljuk testünket, hogy onnan kilépve ismét tökéletesnek tűnjön, lelkünket is gondozni, ápolni kell. 

Vannak, akik csak úgy tudnak alkotni, ha egy időre elvonulhatnak a világból, mert minden figyelmükkel, gondolatukkal, érzésükkel a műre akarnak koncentrálni. A spirituális egyedüllét is egy alkotási folyamat, hiszen ilyenkor kiemelkedve a napi problémákból, felszínes érzésekből az ember az örök értékekkel, a végső miértekkel telíti lelkét. Ilyenkor lehet feltenni magunknak a legfontosabb kérdéseket, azt, hogy kik vagyunk, hogy miért 
élünk.

Sokan úgy gondolják, hogy a világ egy szellemi megújulás, felébredés küszöbén áll. Talán igaz, de a hagyomány ennél többet is tanít. Az tanítják, hogy a megújuláshoz, a változáshoz valaminek előbb el kell múlnia, el kell pusztulnia. A régi világ elmúlik, mielőtt az új megszületne, az elmúlást és a születést pedig egy köztes állapot tölti ki. 
Mi jellemző erre a köztes állapotra? Bizonytalanság, üresség, a régi értékek elértéktelenedése.

Ha ezt nézzük, nem véletlen, hogy a magány és az elidegenedés az egész világon teret hódít. Az emberi kapcsolatoknak értéket ugyanis éppen az értékek adnak. Ma értékek helyett szórakozás tölti ki az időt, akár együtt töltjük, akár egyedül.

Ne várjuk azt, hogy majd a körülmények megoldják akár személyes nehézségeinket, akár az emberiség problémáját. Az új korszak nem jön el magától, nem jön majd sem isteni lény, sem UFO, sem egy új rendszer, ami mindettől megszabadítana.
Ha értékes életre, értékes kapcsolatokra vágyunk, akkor kezdjünk el értékeket teremteni. Gyarapítsuk magunkban a jót, a tudást, a szeretetet, a figyelmességet, a humort – bármit, amit szívesen osztanánk meg másokkal. 
Így az egyedül töltött idő a belső értékteremtés csodálatos idejévé válik. Platón ezt szent időnek tekintette, amit az ember tanulással, elmélkedéssel, a művészetekkel való foglalkozással vagy a vallásos érzülettel tölt. Az együtt töltött idő is értékessé válik, hiszen az együttlét további inspirációt adhat. Jó megosztani egy verset, egy gondolatot, egy felismerést hasonszőrűekkel, és még jobb együtt kutatni, alkotni, teremteni.

Lehet, hogy ha így élünk, nem fog mindenki érteni, szeretni bennünket – egy elidegenedett világtól ne várjuk ezt. -
De az biztos, hogy aki ilyen életet él, sosem fog szenvedni a magány nyomasztó érzésétől.
Szerző: Grúsz Róbert"

Én simán azt is el tudom képzelni, hogy arra is szükségünk van, hogy ahogy az életet és az élettel járó misztériumokat megtapasztaljuk, ugyanúgy egyszercsak meg szeretnénk tapasztalni valami többet, valami mást: mondván, mostmár az élet egy-egy részletét megismertem, mostmár szeretnék megismerni ennél még valami rejtélyesebbet is, s vágyunk a halál misztériumának megtapasztalására, mint afféle nagy kihívásra.

Vagy például, amikor az élet már nem nyújt elég tanulnivalót (mert elzárjuk magunktól), nem nyújt elég megélnivalót (mert elfáradtunk), akkor beszűkítjük az élet-lehetőségeinket és feladjuk az élet megértésére, megélésére vonatkozó vágyainkat, megfáradva, bekorlátozva visszavonulót fújunk.

Vagy még olyan is lehet, hogy az életünk tablóját áttekintve rájövünk, hogy nem azt csináltuk, amit szerettünk volna és ebben a tudatban megcsömörlött emberként visszavonulót fújunk.

Egy biztos. A halál nem csak megtörténik velünk, hanem lelki és szellemi szinten mintegy megidézzük magunknak, még akkor is ha erről nincs is tudomásunk.

Az életünkben van 2-3-4 olyan elágazási lehetőség, amikor meghalhatnánk akár (néha csak egy "hajszálon" múlik) és mi ott és akkor döntünk, hogy még maradunk, még van feladatunk, még van kihívásunk, még van erőnk, még vannak lehetőségeink, még van hozzá elég kitartásunk.

Szerintem az a legnagyobb gond, hogy amíg még nagy bennünk a halálfélelem, addig tulajdonképp az élettől is félünk. Ha a nagy halálfélelem átmegy egy viselhető, normális mértékűként kezelhető méretűbe, akkor merünk úgy őszintén és igazán élni és értékelni az életet.