Egyszerre vagyunk gondolkodó lények és ösztönlények. Nem hiszem, hogy az ösztönök teljesen kihaltak volna belőlünk, nézetem szerint egyik emberben egyik van túlsúlyban, a másikban a másik. Tudni kell okosan használni mindkettőt, azt elismerem, hogy ez nem egyszerű feladat.
Hiszen még szójárásunk is van arra, hogy valaki ösztönösen, ráérzésből végez valamit. Ilyenkor vagy nem bízik a saját elméletében, vagy az már fabatkát sem ér, tehát rábízza magát az ösztöneire. Nem tudom, ez mennyiben hasznos, nőknél állítólag jobban működik.

És ne becsüljük le a gondolkodás erejét sem. Mi mindent teremtett az ember az elméjével. Persze itt lehetne azon vitázni, nagyobb-e a káros, romboló hatás, vagy egyértelműen az emberiség pozitív irányú fejlődését hozta magával az a zseniális képesség.

Látod, annak ellenére, hogy csalódtál, Te is olykor ráfekszel a szélre, hagyod, hogy ringasson, még ha sokszor tévútra is visz. Akaratod ellenére nem tudna felkapni.

Mi a célba érés ? Célba érünk-e valaha ? Neked mi a cél ? Én boldog vagyok, ha konkrétan meg tudom magamnak fogalmazni a közeli céljaimat, nem beszélve a megvalósításukról. Hogyan is gondolhatnék ennél távolabbra ? Kellenek a célok, de az azokhoz való görcsös ragaszkodás már nem. Összhangba kell hozni a célokat és a lehetőségeket, jelenlegi élethelyzetemben csak ezt tartom megvalósíthatónak. Na és ne hagyjuk ki a Sors játszadozásait se. Legfeljebb ha borul minden, jöhetnek az új célok. Mert ugye nincsenek véletlenek....

Kedves Szeges !

Nincsenek véletlenek, ez volt az első, ami egyike volt azon felismeréseknek, mely által elkezdtem vizsgálni, kutatni önmagam. Ha véletlenek nincsenek, akkor van ok és okozat. Csakhogy az ok és okozat összefüggésének konkrét és helyes felismerése az egyik legnehezebb, legösszetettebb dolog. Milyen egyszerű volna, ha rögtön megkapnánk a miértekre a helyes választ. Meg van az valahol a tágabb Univerzumban, így önmagunkban is, de nem véletlen, hogy oly nehéz rátalálni. Ez a mozgatórugónk, fejlődésünk fő eleme. Csak az ember képes rá, hogy kérdéseket tegyen fel, újra és újra próbálkozzon megtalálni a számára helyes választ, küzdjön, örüljön, csalódjon, szeressen, elfogadjon. Mindez azért van, hogy fejlődjön, tudatosabb legyen. Én így látom ezt a mai napon, lehet, hogy holnap már mást is hozzátennék, vagy elvennék belőle. :)

Így hát a kérdésedre a válaszom, mivel nem hiszek a véletlenekben, ezért mindennek úgy kellett történnie, ahogy megtörtént, az már a saját felelősségem, tudatossági szintem, elszántságom, hogy tanulok-e belőle, vagy sem. Hányadszorra fogja velem ugyanúgy, ugyanazt megismételtetni a Sors, mire valamit felfogok a tanításból.
A természet rendjét nem lehet megerőszakolni, de fel lehet ülni a szelek szárnyára, hogy gyorsabban vigyen. Észre kell venni a lehetőségeket, amit felkínál Neked.

Hogy mi végre születtünk ? Ez egy olyan kérdés, amelyre talán soha nem fogjuk megkapni a választ, nem is kell keresni. Ha a végén lesz időnk és erőnk visszanézni, valamilyen konzekvenciát úgyis levonunk, de akkor már oly mindegy. Az élet ajándék, még a sok-sok szenvedés ellenére is, ezt én is így látom.

Meg kell látni a rosszban a jót, még én sem vagyok képes rá. Éppen tegnap hívta fel az egyik nagyon kedves ismerősöm a figyelmemet, hogy ez milyen fontos az életünkben, mennyire befolyásolja hangulatunkat, fejlődésünket, egészségünket. Ezt eddig is tudtam, hiszen olyan egyszerűnek tűnik a válasz, csak az alkalmazással van még egy kis gond. Mert ugye belülről kell, hogy jöjjön.

Az egész emberiség fejlődésének folyamata nem mond ellent azzal, hogy saját fejlődésünket ne csak hátratett kézzel nézzük. Valahol középen van a lényeg.

Szia Szeges !

Nem is olyan régen megkérdezték tőlem, ha újra élhetném az életem, mit tennék másként. Alaposan elgondolkodtam rajta és azt mondtam, semmit a világon. Ami történt eddig és még történni fog velem, értem van és nem ellenem. Igaz, még sok mindent ellenségként kezelek, hadat üzenek, de ennek is oka van, mint mindennek a világon. Ennyire vagyok képes, tudomásul kell vennem a határaimat, de ez nem azt jelenti, hogy karba tett kézzel kell ülnöm és várnom a következő történést az életemben.
Ha úgy vesszük, igen, mindennek ideje van, miért ne lehetne akkor ideje annak, hogy saját fejlődésem ne csak a véletlenre bízzam, hanem tudatosan tegyek is érte ?!

Mi végre hát akkor, hogy embernek születtünk ? Eljutottunk erre a szintre, már nem kövek vagyunk a tengerparton, amelyek ki vannak szolgáltatva az elemeknek. Miért kellene hát nekünk is kiszolgáltatottan sodródni az áramlatokkal. Persze, nem kell nekifeszülni a hurrikánnak, meddő harc, de meg kell és meg lehet találni önmagunk gyorsabb fejlődésének az útját úgy, hogy végül azt mondjuk, EZ AZ, az éppen nekem való, a rám szabott úton járok, ahol több a jó, az öröm, mint a csalódás. Igen, a csalódások adják meg a lendületet, de az öröm, a szeretet, a kiteljesedés érzése az, amiért nem adjuk fel.
Ezek csak érzések a részemről, nem tapasztalások, vagyis inkább úgy írnám, nagyon kevés benne a tapasztalás.

"Végtelennek tűnő időszakok a rosszban és néhány gyorsan elszálló felejthetetlen, gyönyörű pillanat és az ember máris azt mondja: ezért megérte."

Megragadott ez a mondatod, még akkor is ha pozitívan zártad a végét. Mintha az érzékeltetnéd, hogy sokkal több a rossz az életünkben, ezt el kell fogadnunk, ez így van jól, próbáljuk meg kompenzálni azzal a pár ritka, csodálatos pillanattal, ami megadatik. Nem lehetne fordítva ? Nem az lenne fejlődésünk természetes folyamata, hogy minél több szépséget és jót lássunk meg magunk körül, önmagunkban ?

A szelíd utat választottad, vagy inkább azt írnám, erre tanítottak meg a küzdelmeid. Bennük van az önmagaddal és a külvilággal való megbékélés, de egy kis csalódottság is.:) Egy biztos, engem végtelen nyugalommal töltenek el, köszönöm.

Ui.: Igen, olvastam, hogy a tökéletesben nem létezik unalom, az egykedvűség csak látszat. De sajnos, csak olvastam...........

Szeretettel: Ibolya

Szia Szeges ! Már vártam az írásod. :)

Mélyen hiszek abban, hogy a halál után a lelkünk folytatja földi pályafutását. Önáltatás ? Nem érdekel. Nem kellenek bizonyítékok, tudományos alátámasztások, ez a Hit mélyről belülről fakad bennem.
Müller Péter írta egyszer egyik könyvében. Testünk akkor kezd el porladni, amikor a lélek már elhagyta. Nincs már szükség rá, a lélek új formát talált.

Nem hiszem, hogy az életünkben felhatalmazást kellene kapnunk bárkitől bármire, minél inkább sikerül szétfeszítenünk a korlátainkat, annál inkább érezzük a szabad akarat örömét és egyben terhét is. A saját véleményem az, hogy csak annyit bírunk befogadni, amennyit a lelkünk elbír. Képtelesen szólva, ha a mérleg 5 kg-ig mér, de mi megterheljük 20 kg-mal, akkor elromlik, megzavarodik, működésképtelen lesz. Saját testünkre kivetítve a lelki defektek fizikai betegségeket okoznak.

Önmagamra kivetítve azon dolgozom, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Mi az, amit még saját magam megerőszakolása nélkül, örömmel és boldogan be tudok fogadni, a fejlődésemet szolgálja, ugyanakkor ne essek bele túl sűrűn abba a hibába, hogy ennek okán hárítsam az ezzel járó munkát. Mert a fejlődésért tenni kell, legalábbis a többségnek.

Valóban nagy a kísértés, hogy az ember többnek mutassa magát, mint ami. Itt írásban ezt nem is olyan nehéz megvalósítani, nincs személyes kontaktus, nem látom a lelked tükrét, a szemed, a gesztusaid, a testbeszédet. Az ego játéka, de kegyetlenül vissza tud ütni. Óriásit lehet zuhanni, pontosan a szavak mögött lévő üresség miatt. Aztán ha többször zuhansz, ami elkerülhetetlen, már nincs is kedved olyan nagyon többnek látszani. Ilyenkor tényleg esendőnek érzed magad, saját tapasztalat. Az értelme az lenne, hogy szépen megtanuld a helyén kezelni magad. Legalábbis én ebben bízom, még messze vagyok tőle.

Én nem a spiritualitást keresem, hanem önmagam. Nem keresgéltem, ide vezetett az utam, önszántamból vagyok jelen. Újra és újra megmérem és megmérettetem magam. A saját poklom és a saját mennyországom egyben, de vonz, mint a mágnes. Nem érzem, hogy külön választanám az anyagi világban meglévő énemet és a még alig-spirituális énemet. Ezt kellene tenni ? Fogalmam sincs. Eléggé el nem ítélhető módon az életet választom a maga kihívásaival, csalódásaival, szenvedélyességével, a megélt végletekkel, amiktől olykor szenvedek, de akkor szenvednék igazán, ha most ezeket fel kellene adnom. Jöhet a sör (bár én inkább a vörösbort választanám), a szerelem, az esendőség, a tavasz, a hóesés, a gyönyör, a kín......

Hát így nehezen jutok el még a küszöbig is, nemhogy a megvilágosodás ajtajáig, de ha egyszer a Sors idáig enged nyújtózkodni, hiába is gebeszkednék feljebb.:)

Engem nagyon megfogott ez a blog, ha érdekel, olvasd el, bár lehet, hogy már megtetted.

http://onmegvalositas.hu/blog/glindorph/lenyegtelen_hogy_letezik_e_reink...

Szeretettel: Ibolya