Hol lehet, ilyen mesterekkel találkozni, vagy meghallgatni? Szeretnék már egynek a szemébe nézni, meglátni mi van mögötte :)

Egyébként ezek olyan Isten-megvalósított Mesterek, vagy csak úgy mesterek, vagy mi...? :)

Miért is lenne gond ha a szülőkkel kéne élni? :) Szerintem ez szubjektív.
Ha az ember ismeri az emberi lelket, akkor azt is tudja, hogy a szülei miért olyanok amilyenek. Én töltenék velük sok időt, nincs semmi bajom velük :)
Mindennek megvan az oka, csak tudni kell felismerni ezeket az okokat!

Ezzel mondjuk nem értek egyet, nem kell mindent az ego-ra és az elmére fogni. Ezzel az erővel nem is szabadna testben létezünk, mert minden csak az elme és az érzett világ illúziója :) Így az lenne legtisztább, ha csak úgy lennénk külvilág nélkül, azt kész, de akkor meg hová tűnik a dinamizmus?

Igazából tudatosan mégis tudatlanul indultam el ezen, mivel szinte alig, mondhatni egyáltalán nem foglalkoztam ilyenekkel. Persze később kiderült, hogy valójában "majdnem" ugyanazt az utat jártam végig.
Kezdetben abból a felismerésből indult el, hogy a belső önfelfedezésünk, elemzésünk által bárkivé válhatunk, és bármit megérthetünk, függetlenül attól, hogy kinek születtünk, és kik vagyunk épp. Hiszen mind ugyanolyan alapelvek alapján működünk, ugyan mi gátolná azt, hogy magunk teremtsük meg hosszú évek alatt azt a valakit, akik belül lenni akarunk. Mintha önmagunkat kondicionálnánk.
Én tudatosságra és az érzelmek feletti „uralomra” törekedtem, mivel az önbizalmam a padlón volt akkoriban, és az emiatt adódó problémák idővel betöltötték a poharat. 5-6 évvel ezután a fokozatos belső elmélkedések és elmélyedések eredménye képen már úgy éreztem, hogy amikor magamba néztem egy hatalmas univerzumot látok, amit elfed a külső személyiségem. De tudtam, hogy én nem a külső személyiségem vagyok, hanem az a nagy valami belül. Viszont a kettőt egymástól egy vastag „betonfal” választotta el, melyet képtelen voltam áttörni. Aztán jött egy általános felismerés, ami olyan érzelem hullámot indított el, hogy gyakorlatilag szétrobbantotta azt a falat, és ami benn volt, működésbe lépett, összekapcsolódott a világgal és egészben kisugárzott.
Hogy milyen érzés volt? Mint mikor az ember szerelmes, de úgy, hogy nincs rajta kívül senki. Hirtelen minden értelmet nyert, mind a 26 év, minden történése. És nem csak a belső világomban, hanem az érzékelésben is. Mintha a valóság kulisszái mögé látna az ember, és érzékelné annak a legalapvetőbb felépítését és működését is. A látásban minden tárgy önmagában létezett, és a környezettől külön, és együtt egyszerre. A fizikai formák - habár léteztek ugyanúgy - elvesztették fontosságukat, és helyette előtérbe kerültek az azokból kisugárzó létezésük, a szépségük. Az emberek nyitott könyvekké váltak a számomra. Pusztán a tekintetükből olyan információk kerültek róluk napvilágra, mintha már régóta ismertem volna őket. Nem volt többé ismeretlen ember előttem. Az állatok és az emberek közötti különbségek semmissé lettek. Az állatokból ugyanaz a tudatosság sugárzott ki, mint az emberekből, ugyanazzal a lélekkel. A képeken és filmeken lévő történések térhatásúakká váltak, és valóságosabbak voltak, mint azelőtt. A hallgatott zenék egyszerre értek fel egy hangverseny hangzásával és dinamikájával, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy csak felvételeket látok és hallok.
Úgy érzetem, hogy habár a testemet én irányítom, az anyagi szinten mégsem én vagyok, és magam valamivel a fejem fölött lebegek.
A tudás és a felismerések sorozata, többszörös erővel áramlott belém. Egy ember talán évek alatt egyszer jut egy nagy megismerésre. Itt viszont néhány nap alatt, több tucat felismerés követte egymást. Mint akinek a fejébe öntik a tudást egy hatalmas vödörből. Minden érzés, minden óra tartogatott egy újabb apró megvilágosodást, szinte az embernek fékeznie kell magát a gondolkodásban, mert mindenre rájön, és a végére nem marad semmi.
A nevem elvesztette jelentőségét, mint az előző emlékeim sem voltak többé az enyémek. Úgy érzetem, hogy azok az emlékek egy másik srácé voltak, nem az enyém. Minden korábbi emlékemet külső testetlen önmagamban élek meg, kívülről figyelve a régi önmagamat, amint tevékenykedik.
Idővel a boldogságérzet eltűnt, részben magától (a képességek megmaradtak, még ha az éppeni energiaszinttől függően egy kicsit hosszabb reakció idővel is). Részben azért, mert a sok ember csalódást okozott a hitetlenségével, mikor meséltem nekik az élményről. Persze ha én lennék a helyükben, akkor magam se biztos hinnék 100%-osan, hiszem maga az élmény annyira földöntúli, természetfölötti, hogy az emberi elme nem tud vele azonnal azonosulni, hacsak maga meg nem tapasztalja.
Be kellett látnom később, hogy az érzelmek megélése fontos a számomra. A csalódás, a kudarc érzése legalább annyira értékes, mint a boldogság és az öröm. Így a legtöbb esetben hagyom magam belefolyni ezekbe. Megtehetném, hogy 1 perc alatt megszüntessem őket, amint előtörnek, de úgy meg hogyan élhetne az ember teljességgel? Inkább élek úgy, mint mindenki más, a függetlenség és a szabadság lehetőségének tudatában, de megélve az érzéseket. Nem törekszem boldogságra, mert az hajlamos leállítani az embert. Inkább harmóniára, de azt is "külsőleg", mert belül, azon, ami ott van már nincs mit fejleszteni. Egy biztos: éreztem, hogy Isten mindvégig ott volt mellettem, és mikor jött a nagy élmény akkor gyakorlatilag összekapcsolódott, összeolvadt velem, vagy én olvadtam bele, nincs konkrétan jó szó erre, mert azóta is voltak változások.