Azt köszönöm, hogy ezt a sokféle véleményt , és nemek harcát elolvashattam. Érezhettem belőle, hogy nem vagyok egyedül. Volt néhány, amin sírva is fakadtam ( még ha a kemény Vinnetook ezt esetleg le is nézik). Én ugyanis most válok, és a férjemmel elég sokat beszélünk arról, mit hogyan csináltunk, mit rontottunk el. Ki volt a hibás egyes dolgokban. Mennyire félreértettük egymást éveken keresztül. A viselkedésünk milyen hatással volt a másikra, szintén éveken keresztül,stb. Eléggé fájdalmas dolog, meg kell, hogy mondjam.
Utólag látom, hogy félreértik egymást az emberek általában. Én mondok, csinálok, vagy érzek valamit, amit megpróbálok átadni a másiknak. Aztán kiderül, hogy ő azt egészen másképp értelmezte ( és viszont). Amire én azt hittem, hogy mennyire szerettem, és erőmön fölül mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem, azért, hogy szeressen engem, azt egy másik nő a puszta létezésével ki tudta váltani, nem is kellett hozzá tennie semmit.
Írásaitokat olvasva nagyon valószínű, hogy én soha nem is voltam szerelmes a férjembe ( s szerintem ő se belém), mivel az összes hibáját kristálytisztán láttam kezdettől fogva. Nem volt rózsaszín köd. Viszont nagyon szerettem 16 éven keresztül ( s a maga módján biztosan ő is szeretett).
Érdekes a kutyás hasonlat a féltékenységre, amit Buddhanita írt. Én azelőtt soha nem voltam féltékeny, csak mikortól megcsalt a férjem. Akkor viszont rettenetesen. Nem tudok ennél rosszabb dolgot mondani pillanatnyilag, mint a féltékenység. Már válunk ugyan, de a féltékenység nyomokban még mindig jelen van . Nem tudom, mikor, és hogyan tudok tőle megszabadulni.
Ettől függetlenül nem követem Skorpió példáját, eszem ágában sincs elásni magam. Keresem a szerelmet, ( a viszonzottat) és hiszem, hogy létezik. Persze a szerelem átalakul szeretetté, nem kell, hogy egy kapcsolat végig lobogó szerelemből álljon. Én az eddigi páromat is nagyon mélyen tudtam szeretni az összes ( nem kevés ) hibájával együtt, egészen addig, amíg úgy éreztem, hogy az érzéseim viszonzásra találnak. De széllel szemben már nem vagyok képes.
A sírás azért volt fontos számomra, mert hosszú ideje szenvedek, de nem igazán tudtam kibőgni magam. Egyszerűen érzem, hogy valami nincs rendben, de nem tudok sírni. Valahol mélyen elfojtottam minden érzést, hogy ne érezzem a fájdalmat.
hamupipöke