Szerintem meg a legbutább közmondások egyike.

1. Nem a fecske csinálja, ahogy meg is egyeztetek...

2. Ha pedig elfogadjuk, hogy mégis, akkor mindig van egy első fecske, aki elkezdi csinálni.

És ez mindennel így van. És ha az a dolog jó, akkor egyre több fecske fog jönni utánozni...

Sőt, még akkor is ha nem jó - lásd az eszement divattrendeket.

"Az élet csak vágyakkal képzelhető el, ez teremtés által kapott szükség. A vágy teremti a gondolatot, a célt, akaratot, cselekvést. Vágy nélkül nem létezne az élet."

Ebből csak az utolsó mondat igaz - félig-meddig. A tudatfejlődésben az állatvilágra jellemző, hogy megjelent az érzelemtest, majd az embernél a kellemes-kellemetlen dolgok gondolati szétválasztása. És ebből született a vágyakozás a kellemes dolgok iránt, amit akaratként fogunk fel, mert valóban a cselekvés mozgatórugója, úgy is, mint az alapszükségletek kielégítésére irányuló szándék. De eddig is létezett pl. növényi élet, és ez után a fejlődési szint után is van másfajta, tudatosabb, már nem vágyak által vezérelt élet.

Vagyis, ha a vágytest nem fejlődött volna ki az állatoknál és a primitív embernél, akkor még nem tartanánk ott, hogy gondolatokról beszéljünk. A vágy volt előbb és a gondolkodás képessége később. Ennyiben igaz.

Egyébként meg amikor a vágy teremti a gondolatot, az a farok csóválja a kutyát esete, a tudatfejlődésnek egy nem túl magas szintje. A szükségletekre igaz és a megmarketingelt átlagemberre. A sorrend fordítva volna helyes, hogy a gondolattesttel irányítsuk a vágyainkat, hangulatainkat, és a megkülönböztető képesség szabjon határt azoknak a dolgoknak, amelyek ugyan kellemesek, de a fejlődést nem segítik. A manipulálhatóságot viszont nagyon! A vágyak, azonosulások, hitek által vezérelt embert a legkönnyebb "kiszámítani" és irányítani, egymás ellen uszítani, mókuskerékben futtatni.

A reinkarnációba és a karmába pedig nem érdemes belemenni, amíg az előbbiekben nem tisztulnak le a dolgok.

Azon a tudatossági szinten, ahol a mi nyugati társadalmunk tart, a Haszon az Isten, ez az értékrend - a pénzen megváltható kényelem és hatalom irányítja a tömegek gondolkodását.

A pénzrendszer működése eleve a hiányra épül, ez a mozgatója, éltetője. Ezzel állítják elő a "vákuumot", vagyis állítjuk elő a működtethetőségét, mert mi is tettesek vagyunk benne. A hozzáillő tudatosságunk nélkül nem működhetne. Ugyanúgy nem működne, mint a dogmákkal butítható és irányítható korábbi társadalmak a megfelelő hitrendszer nélkül.

A hiányszükségletekre, és mesterséges hiányérzetek (sztem ez a vákuum) generálására épül a mai világunk. Ebből a skandináv államok mintája lehetne a kiút, ha nem üt be a hitelválság. Vagyis a társadalmi javak egyenlőbb elosztása, a "mindenki mindenkivel együtt" tudná felszámolni a "hiány életfilozófiát".

Még egy észrevétel - amíg megvolt a kommunizmus, úgy tűnik jó ellensúlyként működött a tőke garázdálkodása ellen. Erős szakszervezetek voltak, a hatvanas években indult el a zöld forradalom, jelent meg az új tudatossági szint a világban. Az "átkos" összeomlásától, és ellensúly szerepének megszüntétől datálódik a visszarendeződés a korábbi vadkapitalizmusba és a mostani világválság. (Csak a fejlett nyugati civilizációra értem, keleten még a dogmatikus, vallásos világrend uralkodik, mi pedig a kettő között libikókázunk éppen)

Ramina, elfeledkezel arról, hogy az önmegvalósítás önmagában egy tudatossági szint, és értékrendjében sokkal több, mint a szimpla önérvényesítés. Aki nem tart annak közelében, annak ez legfeljebb anyagi célú ambíciókban nyilvánul meg, és ilyenkor többnyire nincs tekintettel a társára, vagyis a kapcsolat ápolására.

Második lényeges kiegészítés, hogy amikor beüt a szerelem, az minden önérvényesítő szakaszt felülír mindkét fél részéről, de csak időlegesen. Amíg tart. Aztán előjönnek a párkapcsolati krízisek, mert nincs szinkronban a két fél fejlődési ciklusa.

Az előző hsz.ból kimaradt, hogy ha a szerelem mámoros takarásában úgy áll össze a pár, hogy az egyik éppen a kapcsolati én-jében fejlődik, a másik pedig az önérvényesítő én-jét próbálgatja (egyszerűen ott tartanak a saját fejlődésükben), akkor eleve alárendelődés lesz belőle a szerelem elmúltával. A zenei hasonlatnál maradva, az egyik csak kísérni fogja a másik szólózását.

Lehetne felváltva csinálni, de az átlagos szinteken a tudatosság nem elég hozzá, hogy ne legyen önzés belőle a dominánsabb fél részéről, hogy néha ő is vállalja kíséret szerepet. Erre írtam azt, hogy két önérvényesítés egy kapcsolatban egyidejűleg kizárt, hogy megférjen. Ha egy magasabb szintű önmegvalósításról van szó, ami már a másik, és minél több ember hasonló lehetőségét és igényét is figyelembe veszi - ez talán megfér egy szinkron kapcsolatban.

De csak úgy szerintem, ha közös szerzeményt "játszanak" a partnerek, amiben az egymást kiegészítő szólamok eleve bele vannak komponálva. Ez egyidejűleg értem, közös időben kell történjen, így maradhat még elég életidő a saját lelki folyamatok és a kapcsolat ápolására, építésére is.

Míg két teljesen különböző életterületen vett elemi erejű önmegvalósítás sem nagyon férhet bele egyidejűleg ugyanabba a kapcsolatba. Pláne, ha még gyerekvállalásról is szó van benne. Jó lenne, ha a nők ezekről elgondolkodnának kicsit, amikor karriert is, gyereket is, meg sikeres társat is szeretnének egyszerre.

Ebből egy egyszerű következtetés adódik - hogy párt keresni sokkal inkább a hasonló tudatossági szintek alapján érdemes, mint a külső tetszik-nem tetszik benyomások alapján.