Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki
egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe.
Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítésbe. A elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe beütött szögek száma, napról napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mit a szögeket beütni a kerítésbe.
Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába, Ekkor megkereste az apját, és elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie. Ekkor az apja, azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok teltek, amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben..
Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez, és így szólt: „Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg mennyi lyuk van ezen a kerítésen. Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt.
Amikor összeveszel valakivel, és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb örökre ott marad.
Mindegy hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad.
A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb.
A barátok nagyon ritka ékszerek, megnevettetnek és bátorítanak.
Ők mindig készek téged meghallgatni, mindannyiszor, amikor neked arra szükséged van, támogatnak, kitárják előtted a szívüket.
Mutasd meg a barátaidnak, mennyire is szereted őket.

„A barátság öröme, azt jelenti, hogy valaki rád bízott egy titkot "
(Alessandro Manzoni)

A híd

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában.Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek.Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat,ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott.Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.
Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.
Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.
Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta:
"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.
Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.
Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

Tanmese

Egyszer egy ember elment a fodrászhoz, mert már nagyon hosszú volt a haja, és a nyár közeledtével kezdte zavarni. Hajvágás közben sokat beszélgettek a világ dolgairól, és amikor Isten is szóba került a fodrász ezt mondta:
„Én nem hiszek Istenben. Hinnék, ha létezne. De Isten nem létezik!”
„Miért mondod ezt?” – kérdezte a vendég.
„Nos, elég annyit tenned, hogy kimész az utcára vagy bekapcsolod a híradót, és egyből rájössz, hogy Isten nem létezik. Szerinted, ha Isten létezne, lenne ennyi beteg ember? Történne ennyi szörnyűség a világban? Lenne ennyi elhagyatott gyerek? Ha Isten létezne, nem lenne ennyi fájdalom és szenvedés. Nem tudom elképzelni, hogy az a szerető Isten, akiről szoktak beszélni, megengedné ezt a sok rosszat. Ezt a kérdést ilyen egyszerű megválaszolni.”
A kuncsaft elgondolkozott egy pillanatra, de végül nem mondott semmit.
Amikor készen lett az új frizura és fizetés után távozott a férfi, meglátott egy koszos, büdös, igénytelen, tetves hajú embert a fodrász üzlete előtt. Hirtelen visszafordult az üzletbe és ezt mondta:
…„Tudod mit!? Fodrászok nem is léteznek!” – mondta a fodrászának.
„Te meg hogy mondhatsz ilyet? Szerinted akkor ki csinálta meg az előbb a hajadat, ha nem egy fodrász?”
„Nem! Ha létzenének fodrászok, akkor nem látnék koszos, ápolatlan és tetves hajú embert az utcán, mint például az, aki az üzleted előtt álldogál.”
„Jaj, ne fárassz! Persze, hogy látsz ilyeneket! De szerinted mit kezdjek vele, ha egyszerűen arra nem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzám? Nem fogok kimenni és beráncigálni, hogy levágjam a haját, és rendbe tegyem. Nem kényszeríthetem!”
„Pontosan ahogy mondod!” – vágta rá a választ a férfi – „Ez itt a lényeg! Isten létezik! De a legtöbb ember nem keresi, nem megy hozzá, hanem elzárkózik előle. Maximum, kiált egy „Jaj Istenemet!” és kész. Ezért van a világban sok szenvedés és fájdalom, mert Isten senkit sem kényszerít arra, hogy őt kövesse!”

Egy szent ember beszélt egyik nap az Istennel és ezt mondta neki: - Uram, szeretném tudni milyen a Mennyország és a Pokol?
Isten két ajtóhoz vezette őt. Kinyította neki az egyik ajtót és a szent ember benézett azon. A helység közepében egy nagy – kerek asztal volt. Az asztal közepén egy nagy fazék étel volt.
Az asztal körül álló emberek gyengék és betegesek voltak. Úgy tűnt, éhesek.
Nagyon hosszú nyelű kanalakat tartottak kezükben, mellyel megpróbálták elérni az ételt, azonban mivel a kanál nyele karjuknál hosszabb volt, nem tudták betenni az ételt a szájukba.
A szent ember megremegett ekkora szenvedés és nyomorúság látványától.
Isten ezt mondta neki:Láttad a Poklot.
Ekkor a második ajtóhoz lépett és kinyította azt. Egy pontosan olyan helység volt ott mint az első. Volt egy nagy kerek asztal középen és rajta az étellel tele fazék. Az embereknek is pontosan olyan hosszú nyelű kanalak voltak a kezükben, azonban itt jóltápláltak voltak, nevettek és beszélgettek egymással.
A szent ember ezt mondta:Nem értem.
Egyszerű, mondta Isten. Látod, ők megtanulták egymást etetni, míg a mohók csupán önmagukra gondolnak

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon, az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereség felét. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.
Eközben a másik így okoskodott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyermekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.
Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte.
Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban, hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

A két jégtömb
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe. Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

Agnes Beguin: Figyelj és hallgass meg

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de úgy érzem,
hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számomra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

Sziasztok!
Most olvastam csak a témát és a hozzászólásokat,mert csak ritkán van időm a géphez ülni,elnézést,ha kissé lemaradtam,de elmondanám az én véleményemet is,hátha segít valakinek...
Az én meglátásom egyszerű. Véleményem szerint az ego nem ellenség, nem félelmetes,és semmiképp nem elpusztítandó. Társ…:) Gondoljatok bele: én a szellemi lény hogy a csudába tudnám itt a Földön a vállalt feladataimat véghezvinni a test nélkül, amibe beköltöztem,s aminek a saját szerves része az ego? Megjegyez mindent,figyel a magzati élettől kezdve minden ingerre,élményre,és ha hasonló szituáció felmerül reflexből reagál úgy,ahogy a probléma az első esetben megoldódott. Nem mérlegel, nem fontolgat, üt,vagy menekül…:) A szellemi lényem összefüggéseiben látja az eseményeket, az ego nem lát más összefüggést, mint a pillanatnyi történést,és arra reagál. A szellemi lényem látja az egész utat,amit végig kell járnom, az ego csak a pillanatnyilag előtte levő akadályt… Én a szellemi lény mégis sokat tanulok tőle,és ő is sokat tanul tőlem…:) Egymásra vagyunk utalva.
Megszelidíthetem megnyugtathatom, szélesíthetem a látókörét. Persze vigyáznom kell, hogy ne kerüljek a hatalma alá. Mert szeretné. Mert azt hiszi, hogy csak akkor vagyunk biztonságban,ha ő a vezér. Mert nehezen tudja megérteni, hogy a halál az nem a vég, csupán változás, ezért mindenképp el akarja kerülni. Ha sikerül is megértetnünk vele, akkor se lesz sose biztos benne, ezért fél. Fél a sérülésektől is, a betegségektől is, az ellenséges indulatoktól is, akkor is, ha sokszor az ellenséges indulatokat csak ő következteti ki egy korábbi eset kapcsán,holott az adott helyzetben nincs is valós alapja. Viszont, ha folyton odafigyelek a kettőnk egységére, az egyensúlyra, a harmóniára, akkor velem, a szellemmel fejlődik ő az ego is,és egy része jön velem a következő utamra.
Ezért néha, mint egy érzékeny vevőkészülék az új létben „veszem” az adását…deja vu érzetem támad…
Nem akarok hatalmi harcot vívni vele, együtt akarok működni vele, jó kapcsolatban, mint egy idősebb, sokat tapasztalt testvér, a fiatalabb, tapasztalatlanabb testvérrel. Kölcsönös szeretetben, tiszteletben.
Innen már csak egy lépés volt számomra, hogy mások egoját is hasonló szemlélettel kezeljem. Odafigyelve meglátom a valós félelmet, és sok esetben szeretettel fel is oldom. Ha dolgom. Mindenki nem a feladatom. …:)
Ez természetesen csak az én álláspontom.
Senkire nem szándékozom ráerőltetni, mindössze elmeséltem…
Szeretettel:
Patanyó

Sziasztok Szeretteim!
Olvasom a hozzászólásokat,és csendesen mosolygok azon, hogy mennyire beivódott a tudatunkba némely sztereotípia... Az egyikőtök szinte feljajdul: Hogy lehet ilyet kérdezni?! Már miért ne lehetne?
A válasz sok mindenről árulkodik... Aszerint szeretünk "jobban, vagy kevéssé",hogy melyik szülőtől mit,mennyit és hogyan kaptunk.
Pedig a két szülő genetikai feladata más és más. Az anya az életadó kapu,amin át a világra jövünk megvalósítani a feladatainkat.Az apa a "teremtő", az alkotó kritikus szemével szemléli a lényt, akit életre hívott.
Az anyai szeretet feltétel nélküli, az apai szeretet feltételekhez kötött...(szeretlek,ha jó vagy,szeretlek,ha okos vagy,szeretlek,ha engedelmes vagy...stb.)
Az anya feltétel nélküli szeretete a biztonságot nyújtó menedék, de nem inspirál. Az apai szeretet elvárásai inspirálnak a fejlődésre.Mivel ki kell érdemelni,harcolunk érte: fejlődünk.
Néha az a furcsa helyzet áll elő,hogy az "anyai szeretetet" épp édesapánktól kapjuk, az "apai szeretetet" pedig édesanyánktól...A lényeg,hogy egyensúly legyen. Az bizony gond,ha olyan szülőpár kerül össze,ahol mindketten " anyalelkűek", vagy mindketten "apalelkűek",és nincs is a környezetben senki,aki a hiányzó szeretetfajtát pótolná...
A gyerek választása pedig arról árulkodik,hogy valójában miben szenved hiányt, vagy miből kapott túl sokat, vagy hogy milyen a természete. A versenyszellemmel bőven ellátott gyermek az apa-típusú szülőjét fogja szeretni vélni, az pedig, akiben nincs elég küzdőszellem,az az anya-típusút.
Persze a fent leírtak így,ennyire tisztán szinte sosem jelennek meg,se szülőben,se gyerekben,hisz semmi sem fehér és fekete, de ezek a gyökerek,amiket ha jól odafigyelünk,megtalálhatunk a saját szüleinkben,vagy épp önmagunkban. No és nem szabad elfelejteni,hogy feladataink megvalósításához választottuk őket megszületésünk előtt... Az aki alma akar lenni,nem választhat dió szülőket...
Nekem négy fiam és négy unokám van. Érzem,mikor van szüksége a fészek oltalmára vagy az inspirációra,s igyekszem aszerint viselkedni.(Sokáig neveltem egyedül őket) A férjem viszont egy határozott "apa-típus",ezért ha túl magasra teszi a mércét,azonnal anyatípus szerepbe bújok,s mindent elkövetek,hogy megtámogassam az éppen soros gyerekem önbizalmát... Az én Édesapám "anya-típus" volt, de képes volt inspirálni is.Édesanyám "apa-típus" volt, aki viszont alig-alig volt képes az anyai feltétel nélküli elfogadásra... Édesapát imádtam, Édesanyának teljes erőmből meg akartam felelni, s egy dicsérő szaváért bármire képes lettem volna.Őt is mélységesen szerettem.Mindkettejüket másként,de nélkülözhetetlenül...
Szeretettel üdvözlöm mindőtöket:
Patanyó