Ezért a beirásért köszönet, Sanyi!
Szent igaz és nekem is igy működik.
Pusz
Ramina

Szia Hermess!

Jogunk van érezni. Jogunk van azt érezni, ami aktuálisan megszületik bennünk.

Ami belőled fakadó érzés, azt úgy gondolom, meg kéne élned - mindig.
Jó, nem feltétlenül rázúditva pl. a haragunkat a tisztességtelen eladóra, de ahogy bölcsen irod, legalább magadban regisztrálva,tudatositva, hogy "igen, most irtó dühös vagyok" - ezáltal hagyod a dühödet élni.
Ezt jelenti nekem egy érzés átélése. Igy már nem lesz elfojtás belőle.

Azt, hogy mennyire intenziven mersz átélni egy érzést, az a magadhoz való őszinteségeden múlik.
Szerintem, minden érzést úgy kellene átélni, ahogy épp jön. Intenziven vagy langyosan, ahogy jön.

Azt már szabályozhatjuk, hogy HOGYAN és mennyit fejezünk ki ebből a külvilágnak?
Rengeteg irodalom szól már erről (NLP, agressziómentes kommunikáció, énközlés, stb).
Én az énközlést szeretem.
A külvilágban nem annyira, de otthon mindig ki is mondom, hogy "most nagyon felbosszantottál és rettentően haragszom rád". Van hogy indulattal jön, van , hogy anélkül.

Furcsa, de manapság már egyáltalán nem szempont nekem az, hogy a megnyilvánulásaimból mit tanul vagy tanul-e a másik? Ez ugy látszik lekopott rólam. Úgy érzem, ez nem az én felelősségem vagy jogom, nem ezzel kell nekem törődnöm!

Mások felőli negativitásnál elég határozott lettem. Ha megtehetem, azonnal kilépek az ilyen helyzetekből, félbeszakitom (udvariasan) a beszélgetést és sürgősen elmegyek onnan vagy oda sem megyek. A szeretett rokonaimmal éppúgy ezt csinálom, mint bárki mással, aki irritál, fáraszt, terhel, értelmetlenül fecseg, felszines, untat stb. Persze utána megnézem magamban, mi is volt bennem a "zavar".....energia hiányomból is fakadhat, meg másból is.
És igen, van negativitás, amit muszáj megélnünk.....

"Tiszta lappal és változatlan szeretettel" én nem tudok minden kapcsolatban megmaradni.
Ha azt látom, hogy ismételt erőfeszitések ellenére sincs esély a javulásra, akkor megszakitom a kapcsolatot. Szerintem, nem is lehet és nem is kell azon erölködni, hogy tiszta lappal és változatlan szeretettel viszonyuljunk terhessé vált kapcsolatokhoz! (Elfogadással azonban igen.)
Ez inkább egy hamis elvárás magunk felé és a többiek felé is.

Teljesen jogosan a kérdéseid Hajdu M.

Az emberi lelkek, bár tökéletesek a teremtéskor, mégis olyanok, mint az ártatlan, szűz, tiszta, Istennel egylényegű - de vele nem azonos - teremtmények.Semmi nincs bennük, csak szeretet és üresek, mert semmit nem ismernek a teremtett világokból, csak Teremtőjüket. Nem rendelkeznek a "totalitáriusság mindentudásával", önmagukat, saját tudatukat, kapacitásukat egyáltalán nem ismerik.

Isten, a védikus és más szent iratok szerint is, azt szeretné, hogy ezek az érintetlenségükben tiszta emberi lelkek,akik teremtésükkor automatikusan imádják és ismerik Őt, tegyék ezt meg később a szabad akaratukból is, tudatosan.

Ezért a lelkek testekben leszületnek a földre (meg más helyekre is) és különféle tapasztalatokon mennek keresztül, amelyben lelkük fejlődni kezd, tudatuk átalakul.
A lélekfejlődés a tapasztalatok megélése által megy végbe. A tapasztalatok keservesek is, az emberek adnak és kapnak fájdalmakat, de örömöket is.
Sok-sok élet után, a teremtés célja az, hogy mindenki visszatérjen az Istenhez, de immár önmagát és a világok működéseit megismerve, kifejlesztve minden lehetőségüket, tapasztaltan és Istent tudatosan szeretve, őt akarva.

Paradox, de Istennek nincs szüksége semmire.
Nincs szüksége a lelkek tapasztalataira, sem a szeretetükre, mégis ez a megszenvedett, hozott tudatossága és kiteljesedése a lelkeknek járul hozzá a nagy Egészhez.

És jól irod, a folyamat végére a magára ébredt ember felfedezi az elfeledett kapcsot Isten és saját maga között és megismeri valódi önmagát és Istent is. Egybeolvadnak a végén. Mert egy és ugyanaz a LÉNYEGÜK.

Talán félreérthető voltam az előző irásban: szerintem az önmegismerés célja NEM a folyamat megismerése!

De tény, hogy az önmegismerés, az egy folyamat.

Az önmegismerés célja, megtalálni valódi , legbelső lényegünket (amely Istennel van összeköttetésben) azáltal, hogy lebontjuk az illúziók, hamis énképek, hamis viselkedések összes rétegét.
Miért jó eltalálni az Önvalónkhoz?
Mert ott van minden isteni attributum a teljességében bennünk ( a szépség, a szeretet, a jóság, a nemesség stb) ráadásul teljesen EGYÉNI köntösben. A mi egyedi változatunkban.

Nincs olyan, hogy "megismerem magam" és pont. Ez egy folyamat, amelynek szinte sosincs vége. Egyszer persze vége van, de az még sok életnyi idő és tapasztalat után jön el.

Olyan van, hogy önmegismerés, amely folyamatosan zajlik és rétegről-rétegre egyre jobban felismerteti magaddal azokat a hamis részeidet, amelyeket ma még önmagadnak gondolsz.

Olyan is van, hogy Önvaló, lényünk legbensőbb, legigazabb, legvalódibb - nem mellesleg az isteni minőségű és összeköttetésű - része. Ide tart az önmegismerési folyamat. Amikor eléred ezt a részedet, már tényleg nincs tovább. Visszatértél a nagy Egészbe.

Amint az önmegismerési folyamatod intenzivebbé válik, rájössz, megérted és megérzed majd, mi ebben a fantasztikus. Eszedbe sem fog jutni, "mit is kezdhetnél vele"....?!
Ez adni fogja magát, a kérdés meg értelmetlenné válik.