Tehát a tízmilliószoros nap tanítása: Miért ne tölthetnénk minden napunkat porszívózással?:P

Ez vicc volt :D

Nem hinném, mert az elméről már lemondott, tehát nem is elmélkedhet :P Csatlakozom Anitához: Egyszerűen ÉL.

Ettől még az egységélmény megmarad, és ugyanúgy tudom, hogy mások is küzdenek ezekkel a problémákkal, csak nem ragadok le ennél a pontnál. A megnyugvás, együttérzés engem többnyire megtorpant, és tehetetlenebbé tesz hosszú távon. Az első lépés valóban ez lehet, hogy ezt felismerjük, én csak azt mondtam nem szabad hosszú távon leragadni ezen a ponton. :)

Először is ne nyugtasson meg az, hogy mások is hadakoznak ilyen problémákkal. Pont ezzel rontom el én is mindig. Megnyugtat, hogy rajtam kívül még több millió ember van akár még ennél rosszabb helyzetben is, de valójában ez csak az egót nyugtatja meg, és azt is csak rövid időre. De ez az idő általában elég ahhoz, hogy csak még rosszabb helyzetbe hozzam magamat. Tényleg az egyetlen módja a továbblépésnek, ha felismered, hogy miért van ez az egész, ami épp történik. Mert így többet tényleg nem jön elő, vagy ha előjön, akkor már zsigerből megoldod, gondolkodás nélkül.
A megfigyelés pedig azért segít, mert az is megnyugtatja az egót.. Hogy na most nem az egóm vagyok, az egómnak rossz, meg görcsöl a hasam, de én mindezt kívülről látom. Tulajdonképp ez is az egónak jó csak.

Nagyon konkrétan nem szeretném leírni az időszakomat, de nagyvonalakban annyi, hogy a családi hátterem, meg az eltelt 20 életévem hozzájárult ahhoz, hogy egy raklapnyi félelem halmozódjon fel bennem, amit mindig mindenki azzal nyaggat, hogy mondjam el, mert majd ő segít, én meg sosem mondtam el senkinek, mert szerettem ezeket magamban lejátszani. Legalább is nagyon azt hittem, hogy ezeket én odabent lejátszom, de valójában meg nagyon nem. Megállás nélkül gondolkodtam rajtuk, ez igaz, de a lejátszástól ez igen távol állt. Sokkal inkább csak egyre rosszabb lett a helyzet. Mindig megtaláltam a kifogást, hogy sosem hagy senki békén, ezért nincs időm rendesen lejátszani magamban, tehát mindig megvolt a hibás értük. Az, hogy én nem csinálok valamit jól, az eszembe se jutott. Aztán egyszer csak jött egy mélypont, lebetegedtem, belecsúsztam egy csúnya tartozásba (a saját hülyeségem miatt azt is), a szüleim is előjöttek olyan dolgokkal, amik valójában igazak (miért ne lennének, belőlük jöttem létre, mint fizikai lény, tudják mik a gyengéim), de én meg évek óta hazudom nekik az ellenkezőjét, és szép lassan belekerültem egy olyan mélypontba, amilyen mélyen még azelőtt sosem voltam.
Tényleg romokban hevertem odabent. Idekint meg feszült lettem, ellenszenves, holott mindig mindenki szeretett, de még ezt is féltem beismerni. Belebeszéltem azokba, akik szeretnek, hogy le se sz*rnak, mert valójában utáltam önmagamat, és én voltam az, aki le se sz*rtam magamat, csak csináltam a megszokott hülyeségeimet, amik miatt tulajdonképp elindultam a lejtőn.
Aztán úgy voltam vele, hogy na elmegyek egy munkaközvetítőhöz, hogy legalább a tartozásomat ki tudjam majd fizetni, mert a legjobb cimborámnak tartozom, ez meg bűntudat a javából, de elküldtek, hogy most valahogy nincs szükség rám. Kiléptem az ajtón, borús volt az ég, és akkor ott, egy pillanatra feladtam mindent. Lemondtam magamról. Elfogadtam, hogy belebuktam az életbe, nincs több kapaszkodó, ennyi volt. Abban a pillanatban, ahogy ezt realizáltam, rám szakadt az ég. De mintha dézsából öntenék. És egyszer csak elöntött a boldogság. Fogalmam sem volt, hogy miért, de elindult bennem a bizsergés. És nem hagyta abba. Nem értettem, de nem is érdekelt, elkezdtem nevetni, hülyének néztek, az se érdekelt, elkezdtem szaladni, és csak szaladtam, szaladtam röhögve. Rég éreztem magam olyan teljesnek, és boldognak. Felfutottam a Gellért-hegyre, körbejártam az utolsó négyzetméterig, és csak szívtam magamba az életerőt. Minden gyönyörűvé vált. Az eső utáni fák, és orgonák illata, a kiálló sziklák, a Duna alattam, minden. Beleszerettem mindenbe. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de szerintem az összes ráébredés, amit átélünk, utána csak gyerekesen írható le. :) Tök egyszerű dolgok, amiket gyerekkorunkban tudunk, csak aztán elfelejtjük. Amikor meg megtapasztaljuk, újra gyerekké válunk tőlük.:) Azóta meg, hogy akkor, ott felébredtem 2 órára, szinte minden csak úgy jön, és történik, és folyamatosan jönnek rendbe a dolgaim, ahogy szépen fokozatosan meglelem magam a problémák mögött. És ezekért a pillanatokért érdemes élni. De amíg gondolkodsz rajta, hogy miért is élsz, addig nem fognak megtörténni a pillanatok, mert el vagy foglalva a gondolkodással. Ne legyél! Csak nyílj ki a pillanatoknak :) Nem tudok többet mondani, és szerintem nem is kell :) Ha kinyíltál nekik, akkor meg majd ők válaszolnak a kérdéseidre :)