És ugye hogy sokkal jobb, mint ha akkor úgy érted volna el, ahogy akartad?:) Akkor maximum egy kis megnyugvást okozna, így viszont úgy feldob, olyan örömet okoz, hogy leírhatatlan. Meg felfoghatatlan is igazából. Egyszer csak bekövetkezik és érzed magadban az energiát, ahogy szanaszét árad benned, mert tudod, hogy ettől még Te érted el, mert ha nem sikerült volna lemondanod róla, akkor lehet, hogy sosem érted volna el :) Ez a durva, hogy sokkal nehezebb lemondani egy dologról, mint berögzötten hajszolni azt eredménytelenül. Pedig ha lemondasz, ami belül a nehezebbik út (és igazából a helyes út), akkor kívül könnyebb lesz. :) Zseniális dolog ez az élet szerintem :)

Én részemről megkülönböztetem a feladatot a küldetéstől. Amit sokan említetek, hogy visszatalálni Önvalónkhoz, az a feladatunk szerintem. Az nem változik, nem függ az egyéntől. Addig úgy is mindig újraszületünk, amíg ezt a feladatot el nem végezzük. Ez állandó, konstans dolog. A küldetés az már egyénfüggő. A küldetést magában érzi az ember. Mindenki szerintem. Én legalábbis tudom mi a küldetésem. Minden más vágyam csak szenvedős, és szorongáshoz vezet, de amikor a küldetésem jut eszembe, az olyan energiákat mozgat meg bennem, hogy arról érzem, hogy több, mint vágy. Nem is az eszembe szokott jutni, hanem egyszer csak jön egy érzés, ami elönt energiával, és érzem, hogy valami erő mindig arra vezet, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek hozzá. És szerintem a feladat teljesítéséhez szükség van a küldetés teljesítésére. Egy küldetése minden embernek van, amit teljesítenie kell ahhoz, hogy fel tudjon mindent adni, és teljesíthesse a feladatot, hogy megtalálja az Önvalóját. Meg kell tapasztalni, hogy a küldetés teljesítésével sem végeztük még el a feladatot, és akkor sikerülhet. Addig lemondani valamiről nem lehet, amíg meg nem tapasztaljuk azt a valamit, más különben egy folytonos vágy marad. Az egyéni küldetésünket is úgy érzem teljesíteni kell, aztán le kell mondani róla. Mert ha előbb mondasz le a küldetésről, mint hogy teljesítenéd, akkor szerintem frusztrálni fog életed végéig. De ez is olyan, mint akármi más. Van két pólus, de valójában egyik sem lenne a másik nélkül, így mindkettő kell az egységhez. A feladatunk nélkül nem lenne a küldetésünk sem, mert ha nem akarjuk teljesíteni a feladatot, akkor nincs mi hajtson, hogy egyáltalán küldetésünk legyen. Ha viszont nincs küldetésünk, akkor megint csak céltalannak érezzük az egész életet, és kedvünk sincs ahhoz, hogy a feladatot teljesítsük. A baj azzal van, hogy az emberek nagy része a küldetését tekinti a feladatának, és annyira meg akar annak felelni, hogy a feladatról meg is feledkezik, aztán mivel a feladattal semmit sem haladt, egyszer csak azon kapja magát, hogy az egész élete felesleges volt, feleslegesen törte magát a küldetésén, mert kezdheti az egészet előlről. Míg ha tudnánk, hogy a küldetésünk az csak a feladatunk egy része, akkor nem lenne akkora a megfelelési kényszer és a nyomás rajtunk, mert tudjuk, hogy úgy is a feladat a lényeg, és ha már tudjuk a feladatot, és kezdünk tisztában lenni Önmagunkkal, akkor a küldetést szinte gondolkodás nélkül teljesíteni tudjuk, mert az élet folyton segít nekünk.
Legalább is én ezt vettem észre magamon az utóbbi időben, hogy amire hónapokkal ezelőtt vágyakoztam, és foggal körömmel el akartam érni, az folyton kudarcba nyomott, és jelen pillanatban, hogy szinte nem is foglalkozom velük, csak teszek mindent úgy, ahogy az élet hozza, hirtelen két akkora vágyam teljesült, amire pár hónappal ezelőtt még úgy tekintettem, hogy á ezt sosem fogom elérni, és csak önmarcangoláshoz vezetett. Igaz nem pont úgy következett be egyik vágyam se, ahogy én gondoltam akkor, meg ahogy elterveztem, hogy elérem, de teljesült. És mindeközben a küldetésemhez is egyre közelebb érzem magam, holott nem agyalok rajta órák hosszat, hogy hogyan teljesítsem, egyszerűen csak élem a napokat úgy, ahogy azok jönnek. És nagyon jó :P

Éva, én is zenész vagyok, és bennem például simán szívcsakrát nyitnak az ilyen ősi törzsi zenék. Legyen az afrikai, indiai, indián, bármi. Bennem újraéleszti az egység élményét, azt hogy vannak emberek, akiket itt többek közt te is így ítéltél meg, hogy "ilyen szinten vannak ezek az emberek, aminek más nem is lehet a következménye", közbe ugyanezek az emberek olyan boldogan tudnak egymás közt élni, ahogy fehér ember sosem fog tudni... Csak nézd meg, a fehér ember, aki úgy felemelte őket a gyarmatosítással, egymást ölik meg. Ellátogatnál egy bennszülött törzshöz, és ott meg egymást gyógyítják. Szerintem bőven lenne mit tanulnunk tőlük. Az egyéb helyzetek igazad van, nem véletlenek. Csak nem az ott lakók szintje miatt van, hanem a fehér ember szintje miatt. Pont ezért, mert sokkal spirituálisabb közösségben élnek ezek a törzsek, népek, amit a fehér ember fel se tud fogni, úgy el van már vakulva. Mindenki ledegradálja őket, hogy ó a szegény feketék, segíteni kell rajtuk, mert civilizálatlanok, és közbe küldik nekik a glükózzal teli segélykajákat, amit le se tud bontani a szervezetük. A helyzet pont azért tart ott, ahol tart, mert segítségnek álcázza a fehér ember azt, hogy valójában ők nyomják nyomorba a feketéket. Mert nagyon fontosak ám az anyagi érdekek, tönkre lehet tenni értük egy kontinens ősközösségét azért, mert eszükbe sincs részese lenni a felhőkarcolók, meg klónok csodálatos világának, hanem képesek még összhangban, egységben, széthúzás, meg gyűlölködés nélkül élni a természetben. Aztán meg még vádolják is őket, és csodálkoznak, hogy gettókba gyűlnek és bűnöznek...
Nem tudom, én így látom ezt.

Abszolút nincs harag :)

Mondom ennél sokkal rosszabb dolgokon estem át, amikre haragudhatnék, de azokra se haraggal tekintek már, hanem, hogy meg kellett történniük ahhoz, hogy ott tarthassak, ahol tartok. Pont ezért mondom, hogy nem csak a levegőbe hadoválok itt nektek, hanem mert átéltem bőven azt, amiről írogatok, és tudom, hogy nekem hogy sikerült túltennem magam mindezeken, ezért szívesen osztom meg a tapasztalataimat azokkal, akiken látom, hogy ha nem is pont ugyanolyan, de kereteiben hasonló problémáik vannak, mint nekem voltak. Meg azért vannak is még bőven nekem is lejátszatlan meccseim, csak hát sajnos ezeket a dolgokat nem lehet sürgetni. Jó sok most kell hozzá, hogy értelmet nyerjen a múlt összes kis darabja :) És a korom is csak nézőpont kérdése szerintem, hogy kevés vagy sok. 20 év alatt is simán megtörténhet egy ember életében az, ami máséban 60 alatt sem. Ha csak azt veszem alapul, hogy ebből a 20 évemből maximum az utolsó 2 az, amit már hellyel közzel tudatosan, dolgokra ráébredve töltöttem, és csak ezalatt az utolsó 2 évem alatt is annyi tapasztalatom lett, hogy hihetetlen, akkor ez is azt mutatja, hogy az évek semmit sem jelentenek. Mármint az emlékek a 20 év alatt gyűltek össze bennem, de tapasztalattá az elmúlt 2 évemben sikerült úgy igazán változtatnom őket. Hogy megértsem mi miért történt velem ekkor és akkor. Mire kellett a pofon, mire a simogatás... A válasz mindig ugyanaz, a fejlődésre. Néha kisebb pofon, nagyobb simogatás, néha fordítva, de a közös mindig ugyanaz, hogy menni kell tovább, fejlődni. Nem ragadhatok le egy pofon után a felpofozott állapotomban napokig, hetekig, hónapokig. Rájövök miért kaptam, legközelebb nem kapom. Fejlődöm. Ezeken a szörnyűbbnél szörnyűbb mészárlásokon is, meg erőszakolásokon is azért mondom, hogy semmit sem segít, ha egy fórumon azt hangoztatjuk, hogy hát ez milyen egy ocsmány világ. Vegyük észre, hogy mi mivel járultunk hozzá ehhez az ocsmány világhoz, és akkor már tettünk is valamit azért, hogy ne legyen ilyen ocsmány. Ezt írtam lejjebb is, hogy a sok-sok egyéni problémából lesznek egyszer csak a világi, globális problémák. Amiken változtatni csak úgy tudunk, ha kicsiben kezdjük. Ne legyünk telhetetlenek, egy ember kevés ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. Egy Isten már nem. Először magunkat kell eljuttatni az Isteni szintre, utána már tehetünk a globális problémák ellen. Ehhez viszont inkább segítsünk egymásnak, és egymást támogassuk, minthogy olyanok felett ítélkezünk, akik elkövetik a bűnöket. Ők is emberek, mi is emberek vagyunk. Amíg ugyanazok a hibák bennünk vannak kicsiben, mint amik a világban nagyban, addig hiába ítélkezünk a globális problémák felett, olyan mintha magunk felett ítélkeznénk. Ami nem tilos, csak szerintem jobb dolgokra is fel lehet használni a bennünk rejlő energiákat :)