Szia!

Miért kellene mérnünk?
Ha mérnénk, akkor melyik tudásunkat mérnénk, amelyik a fejünkben van, vagy azt az igazi bölcsességet, amelyiket a szivünkben hordozunk? Azt a tudást, ami meg nem a sajátunk, hanem a közösből ráérzéssel, intuicióval lehozunk, azt meg hogy mérnénk?

Szóval engem meglepett a kérdésed, s egyenlőre csak visszakérdezni tudok...

Én azt látom az életben, hogy mindenki más és mást tud, más és más valamiben jó, tehát folyamatosan tanulunk egymástól és ez így van jól, sőt úgy gondolom, hogy így van a legjobban,...mert esetleg még hátrányunkra is válna ha nem így lenne (bár ebben nem vagyok biztos...)

S annyira szeretek tanulni Tőletek!
Ne mérjük le mit tudok/tudhatnék (és mihez képest:), mert még elbíznám magam és nem tanulnék tovább:)

találékony a kitiltottunk:)

Sokat gondolkodtam a blogon és csodáltalak Benneteket, hogy mindenki ennyire jól látja hogyan is áll az egójával. Úgy éreztem én azt sem tudom hányadán állok vele, de a sok-sok gondolkodás után mégis rájöttem az igazságra, hogy igen-igen megvagyunk egymással és ismerkedünk egymással:)

Van hogy ő hagyja, hogy én tegyem amit szeretnék, amit akarok (ez a gyakrabb, vagy legalábbis azt szeretném hinni, hogy ez a gyakrabb:) és volt olyan, amikor én hagytam, hogy az történjen, amit ő akar. Amikor én hagytam az Ő akaratát, az 13 év húsmentes életmód után - a folyamatos, erős "nyomakodása" után - újra ettem húst. Mit ne mondjak, nem csak az ízek estek jól, hanem valamit rögtön feldolgoztak a sejtseim is, ami már nagyon hiányzott a szervezetemből. Minden sejtem örömtáncot járt a húsevéstől. S utána jöttem rá arra, hogy ez az egész még arra is jó volt, hogy előtte olyan "elszállós" spirituális életet éltem, nos a hús az leföldelt rendesen, s azóta is a leghatékonyabb földelőm, ha újra eszek:)

Mikor találkoztam vele legintenzívebben? Amikor egy mély meditációmban a Felsőbb Énemen (Belső Hangomon) keresztül tudatosodott, hogy a nagy felfuvalkodottságomon még dolgoznom kell rendesen! Ráláttam a mintára, elfogadtam szeretettel, s azóta is dolgozom rajta:)

Békében vagyunk egymással, (mint a szeretett családtagok egymás között) mert Ő az bennem, aki manapság is tudja azt mondatni velem, hogy - nem!, ez nem mehet tovább, - nem, ne haragudj, de ezt most nem tehetem meg, vagy amikor arra van szükségem, hogy keményen és hidegen (vagy hidegnek tűnően, de ez, szinte ugyanaz) elhatárolódjam.
Szóval nem tudom ki mit mond én nagyon örülök neki, hogy most még van Ő nekem, mert még szükségem van rá jelenleg.
S persze továbbra is ismerkedünk egymással, egymás megszelídítésével:)

Kedves Erika!

Annyi minden jó dolgot olvastam, tanultam már Tőled és többőtöktől, hogy elsőre nem is értettem igazán a korlátaink lebontására vonatkozó kérdésedet.
Azóta viszont tudatosabban figyelem már ezt is. Korábban írtatok arról, hogy Ti hogyan szoktátok megfigyelni, tudatosítani az érzéseiteket, érzelmeiteket. Mivel ez nekem korábban sehogyan sem ment (na, jó alig ment:), így elkezdtem ezt is jobban megfigyelni.

Ma a temetőben jártam egy olyan sírnál, amely előtt már régen álltam. Ahogy állok a sír előtt, a csendből egy nagyon erős, intenzív düh jött föl. Meglepett, mert már rég megbocsátottam az illetőnek és tiszteltem, csodáltam, szerettem több mindenért. Az a düh viszont egy 30 évvel ezelőtti pereskedés (ő volt a felperes, mi az alperesek) kapcsán jött elő belőlem. Már régen el is felejtettem és nagyon örülök, hogy ma szembesülhettem vele, hogy a temetői csendben végleg elengedhessem.

Szóval köszönöm a blogodat, köszönöm a kérdésedet és próbálom bontogatni a korlátaimat még ha nagyon lassacskán haladok is vele:)
Köszönöm a lehetőséget, hogy a felvetéseddel módot adtál arra, hogy mindezen elgondolkozhassak és megfigyelhessem, tudatosíthassam, elengedhessem.