Archívum: Blogbejegyzés

Hazatérés
2012. március 1., 13:12 ·

Sok sötét nappal, örök éjszakába fordulva,
Bent láttam magam egy kalitkába zárva,
Kitépték tollaim, felsértették szárnyam, vissza az odúba, már csak erre, csak erre vágytam.
Szomorú szívvel, és végtelen gyáván, bentről dobáltam bárkit, aki szeretettel nézett rám.
Gyűlöltem a napot, gyűlöltem a holdat, gyűlöltem mindenkit, és önmagamat téptem.
Mindenki kismadár, kinek dalol még a lelke, kinek nem halt meg még teljesen minden apró sejtje.
Kismadár, kismadár, álmodj velem kérlek, elviszlek én valahová, hol utazás az élet.

Elakadtam, sürgetném a változást. Ezer ötletem volt az okokra és a megvalósításra. Imaginációs gyakorlatokban rendre elbújtam, ha vízpartra vetődtem, akkor a nádasba, ha mezőre, akkor sűrű, biztonságot adó erdőbe.

Hát ezek nem a bátorság, a nyitottság képei. De még mindig nincs meg a gyökér ok. A webmester által javasolt imaginációs gyakorlat a léghajó. Régebben nem sikerült ezt a gyakorlatot megcsinálnom, most viszont igen.

Beültem a léghajóba, vigyen ahová akar. Gyönyörű lebegés, majd földet érés. Hol is vagyok? Egy lakatlan szigeten…

A napokban eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki nagy hatást gyakorolt rám. Szerettem vele találkozni, beszélgetni. Mikor megismerkedtünk, már idős ember volt, a hetvenes éveiben járt. Hátrafésült félhosszú, hófehér haja volt, és fehér szakálla. Kodályra emlékeztetett. Szintén művész ember volt, de ő csak ennyit mondott néha magáról: festő voltam. A buddhizmus professzoraként is tanított egy ideig, amíg ötvenhatban börtönbe nem került. Miután kiszabadult, elhagyta az országot, és harminc év múlva kapott engedélyt a belépésre.

Egyszer csak bevillant, megérkezett. Elkezdtem olvasni sorait, hogy vajon tényleg nekem érkezett e ez a kicsiny őszinte, és tiszta levélke. Hogy?Miért talált rám? S ír nekem, s hozzám, rólam, magáról. Ő sem érti, csak írni írnia kell a sorokat, s küldenie csak nekem csak titkon, csak szépen. csak némán, betűk nélkül. Keresem, kutatom, hogy mi is ő, és mi is én? Nem találjuk… de érezzük, ott hátul, messziről, s most egyre jobban előbbre s előbbre tolakszik a gondolatok tömegében, s igyekszik az első sorba. Jajj, csak meg ne érkezzék.

A helyzet a következő, nem találom a helyem a világban( oka. egy rossz társkapcsolat volt, hát igen ezért Én teljesen feláldoztam önmagam ( úgy értem hogy magam mögött hagytam mindent és hittel bízva a kettőnk jövőében, sajnos rosszul sült el) Volt egy jó munkám amit feladtam, építhettem volna a karrierem, de ez már a múlté, sajnos ezt nem csinálhatom vissza. Igaz a munkahelyemen is sok tapasztalatot szereztem, jót is rosszat is.

Egy kérdésem van az olvasókhoz. Felvezetném az előzményeket, és utána remélhetőleg érthető lesz a kérdésem.

Ma elgondolkodtam azon, hogy milyenek is vagyunk mi emberek.

Sokszor tudunk belaragadni valamibe: hálátlanságunkba, elégedetlenségünkbe, harciasságunkba, önsajnálatunkba, kicsinyhitűségünkbe, kérkedésünkbe, kétkedésünkbe, keresésünkbe, találásunkba, értelmünk és érzelmünk keltette állapotokba és még megszámlálhatatlan egyébbe.

Mindezzel együtt is nagyon nagy szerencsén van, mert lakozik bennünk egy rész mélyen belül, aki egyszer csak megelégeli az éppen aktuális állapotot és visszakívánkozik a helyesnek, megszokottnak véltbe.

Miért van az emberben kettősség, megosztottság, bizonytalanság?
Hogyan lehet a szembenálló érzéseket összhangba hozni? Miért érzek mást a szívem mélyén, és miért cselekszem ellene a felszínen?
Úgy érzem hamarosan döntenem kell, mert Y elágazáshoz értem. De nagyon félek, mert nem tudom beazonosítani az érzelmeimet.
(mondanom sem kell, párkapcsolatról van szó)

Voltatok már ilyen helyzetben? Merre induljak?

Szerintetek melyik szerep a jobb?

A néma királynőé, aki érinthetetlenségében, fenségesen ül a királya mellett, bár nem szólhat és nincs szeretve de a szívében a másik szívével egy. Csak titok a szerelmük, kibonthatatlan, megélhetetlen ősi titkos vágy, amelyet távol tart a félelem és az ítéletek

vagy

a kis rabszolgalányé, aki bár elfogadva van és szerethet, és kaphat szerelmet, de minden álmát és mozdulatát kíséri az ura imádó, senki másnak nem járó pillantásának képe, amelyet a királynőre vet?

Sziasztok!

4-en élünk együtt:
A Párom, az Öccse, az ő barátnője (M), és én.
Nos, nem könnyű…
M rendszeresen kikészíti az idegrendszerünket…DE!
Fejlődöm!
Rájöttem, hogy ha szeretettel fordulok felé akkor is, amikor ő szúrós szemekkel néz rám,
ha kedves vagyok akkor is, ha legszívesebben mindenféle csúnya dolgot művelnék vele,
akkor nem leszek pár év múlva idegroncs!!! 😀
Jó érzés, hogy tudok parancsolni az indulataimnak, hogy tudok minden megnyilvánulására kedvesen reagálni ahelyett, hogy leüvölteném a fejét!
Jó érzés jónak lenni! 😀 😀

-Vytaa-