Archívum: Blogbejegyzés

A kiteljesedett szerelem titka abban rejlik, hogy meg kell tudnunk nyílni a szerelemre. Sok ember fél, akár a bimbó, mert nem bízik abban, hogy le tudja vetni az önmaga körüli kemény burkot. Semmit nem tudnak a bennük lévő szépségről. Nem tudják, hogy belsejükben virágot hordoznak. De ez a tudás először csak cselekvés révén jön létre. Szeretnék segíteni abban, hogy kinyílhass a szerelem számára. Arra szeretnélek ösztönözni, hogy belső virágos szépségét felfedezd.

Halottak napján illik kimenni a temetőbe, hogy meglátogassuk elhunyt szeretteinket, rokonainkat. – gondolják így sokan, ezért virágot és mécsest visznek a sírokra.
Én bezzeg mindig is ellenálltam az ünnepeknek, megemlékezéseknek, a temetőbe járást meg egyébként is feleslegesnek tartottam!

Az elmúlt hetekben fantasztikus tehetségeket és önértékelési hiányban szenvedő fellépőket is láthattunk a "Csillag születik" műsor válogató adásaiban. Most jönnek az elődöntők, ahol néhány kedvencünktől is meg kell válnunk, hogy végül megszülethessenek a legnagyobb csillagok.
Az egész ország ezen tehetségekről, leendő sztárokról beszél. Osszuk meg most mi is az élményünket, érzéseinket, véleményünket róluk!

Mi jut eszedbe először, ha meghallod ezt a szót?
Isten

 
Tényleg az első gondolatra lennék kíváncsi. Nem arra, amit a tudásod, az olvasmányaid, a tapasztalataid akarnak gondolni róla, hanem, ami először jön.

Rendkívüli dolgokra jöttem rá a minap, amik valószínűleg csak nekem nem voltak egyértelműek eddig, ezért szeretném, ha segítenétek rájönni, hogy igazam van-e.

A Zsenikről van szó.

Egy koncertről jövök. Egy szál zongora, Egy Ember, aki beleteszi szívét-lelkét, minden fizikai erejét és gyengéd érzelmét az ujjain át a hangszerbe, és eléd varázsolja az Univerzumot… mi van a zsenikkel?

– Mondd, Angyal, milyen volt emberi testbe zárva élni?

– Illuzórikus. Elfelejtkeztem róla, hogy ki is vagyok valójában, honnan is jöttem, mi is a dolgom. Hagytam, hogy elfeledtessék velem.

– És milyen volt az első szárnybontogatás?

– Bizonytalan. De aztán jöttek más Angyalok, és megmutatták, hogyan emeljem fel a szárnyaimat. Elveszítettem a láthatatlan aranykalitkámat, és a Világot kaptam helyette.

Feleségem vetette fel a témát a napokban.
Az autósok egy másik kis világot, életet élnek az utakon. Sokan, nagyon sokan, ha trafipakszot látnak, szinte kérés nélkül villognak, mutogatnak a szembe jövő „társnak”: rendőrök lesznek, lassíts!

Ez így önzetlen segítségnek tűnik.

Egy picit belemélyedve…Nem azért tesszük, hogy hátha majd nekünk is jelez valaki?

Más.
Figyelve magamat azt tapasztaltam, hogy nem is igazán a mások elvesztése bánt, hanem az, ami marad nekem utána. A semmi. Őt is sajnálom, de leginkább magamat.

Azon filóztam a múltkor, hogy vajon az elfogadás az az, hogy feltétel nélkül elfogadva magam, el tudom fogadni a másik ember úgynevezett „hülyeségét” is, ugye? De vajon az is elfogadás, amikor bosszant a másik, aztán látom, hogy mi benne a mozgatórugó? Persze azért látom, mert magamban is megláttam, és emiatt nem bosszant már a másik ember viselkedése? Na, persze, attól még, hogy „látjuk”, hogy mi motiválja azt a cselekvését, attól még nem biztos, hogy elfogadjuk! …szerintem.
Ez lenne az elfogadás?