Archívum
A Blogbejegyzés egy személyes történet, élmény megosztására szolgáló tartalomtípus.
Sándor egy névtelen hozzászólónak válaszolta hogy, ,,mostantól a hittérítők hozzászólásait törlöm.”
Persze tudom, minden joga meg is van hozzá. Nem ez ellen akarok lázadni, csak egy kicsit elgondolkodtam.
Megoldunk ezzel bármit is? A magunk nyugalmát talán igen, de nem azt tanultuk, hogy minden egy?
A világ egy és oszthatatlan, és hogy ismerd meg/fel mindenkiben önmagad részét?
Nem szerethetsz, és nem gyűlölhetsz anélkül, hogy ezt önmagaddal meg ne tennéd.
Olvastam egy könyvet nem rég erről a témáról. Azt láttam, hogy az is egyfajta halál, csak vissza tud térni az ember, de olyan élményeket tapasztalhat meg, amelyek szellemvilágban történnek.
Ez létezhet valóban, ez a jelenség?
Robert A. Monroe a könyv szerzője.
Inspirálom az embereket – méghozzá mindezt a Figyelem erejével! Megfigyeltétek már?
Például egy koncertnek a színvonalát tudod befolyásolni pusztán a megnyílással, a maximális odafigyeléssel. Legjobban jammelésnél, improvizációnál jön ez ki, amikor is mint egy rendező jártatod a figyelmedet egyik zenészről a másikra és azt veszed észre, hogy ő is szinkronban ezzel teljesen kinyílik, mint egy virág és kihozza magából a maximumot és a
Sokat gondolkodok a halál mibenlétén. Félek attól az állapottól, mert nincs tisztázva annak a mibenléte. Ugyanakkor legalább olyan fontos tétel, mint a születés. Milyen az ember viszonya a halállal? Egyedi viszonyok vannak, vagy mindenkinek egyforma élmény? Semmit nem tudok erről. Mi a véleményetek? Mi a halál? Mi történik a halál pillanatában? Mi történik utána? Mi lesz a tudatunkkal, a cselekedeteinkkel, felelősségvállalással?
Mi van az életnek nevezett létszakasz után?
Azt hiszem, megtaláltam Istent.
Az entrópia az az energia, mely mindig növekszik, anélkül, hogy azt külső forrásból táplálnák. Az a teljességet magában hordozó formátlan, amorf, massza, amiből bármi lehet, tehát potenciálok, a lehetőségek és viszonyok szabályok nélküli összessége, maga a káosz, maga a teljesség
A cikket itt írtam meg: http://hajdum.blogspot.com/2010/05/megfoghatatlan.html
Régebben olvastam a Dale Carnegie: Sikerkalauz mindhárom kötetét. Szerintem érdemes elolvasni, bár sok olyan gondolat is van benne, amit nem osztok. A Stressz kezelési része szerintem nagyon érdekes és jó. (2. kötet).
A napokban vettem magamon észre, hogy milyen Büszke vagyok néhány dologra, elgondolkodtatott: Mi is ez?
Mesélte az egyik csaj, halomra képes csirkéket levágni. Mindent, mi ehető, simán elvágja a nyakát. Megborzongtam. Aztán szörnyülködtem, aztán kijelentettem határtalan büszkeséggel: én erre nem lennék képes. Sőt, soha életemben nem vágtam el semmi nyakát!
Kedves Mindenki!
Nekem hiányoztok! Ti akik velem utaztok a villamoson, buszon, bárhol, akikkel találkozok mikor munkába mentem és most mikor pár hónapos kisfiammal utazgatok némán, jobb híján, mert könnyebb az üvegen át kinézni az esőbe, ködbe, napsütésbe mint egymásra úgy, hogy ne méregessük egymást, hanem észrevéve a mindenki egy érzését amiben megnyilhatunk és nem vagyunk egyedül, csak a gondolataink tesznek magányossá.
Nem értem, és egyre elfogadhatatlanabb számomra ez a jelenség. Nem vállaljuk gondolatainkat, nemzeti, politikai, és éppen vallási identitásunkat. Miként várhatjuk el, hogy akár a vallások, akár a politika tegyen értem, értünk bármit is, mint emberért, egyénért, és mint társadalomért, ha egyszer nem ismer minket, éppen ezért mi sem ismerjük őt, mi pedig nem ismerjük
A napokban felmerült az ölelés, az ölelkezés. Annak a mélysége, minősége… érdekelne, hogy kinek mi fér bele egy ölelésbe, kinek meddig tart az ölelés, hol kezdődik és hol végződik. Mit érzékel, mit érez…
Milyen mély lehet egy ölelés?
Lelket szántó mély vetés.
Hol lelked magja életre kel,
Kérlek: szoríts, ölelj.
