Archívum
A Blogbejegyzés egy személyes történet, élmény megosztására szolgáló tartalomtípus.
Kíváncsi lennék rá, Ti mit szóltok az alábbi hírhez. Nem a püspökladányi, hanem a tiszavasvári helyszín érdekelne. Máris jönnének nagyon sokan, de szeretnénk, ha hozzáértők bemérnék vagy elmondanák véleményüket!
Akik felfedezték, megbízható, rendes emberek, és hisznek benne. Aki bemérni, megismerni, elemezni jönne, őt én szívesen vendégül látnám!
Tegnap olyan jó napom volt. Olyan széles jókedvvel indultam neki a napnak. Aztán a munkahelyemen rájöttem, hogy nem spontán jókedv. Csak azért lett jó a kedvem, mert az előtte való este nagyon jól sikerült és pozitív álvárásaim voltak tegnap estére. Tehát lelombozódtam. Egy kicsit.
Ráadásul a tegnapi este szörnyen alulmúlta „elvárásaimat”. Akkor ma vacak kedvem kell legyen? Nincs – kacagok magamon, milyen baromságokon töprengek. Úgy érzem ezt mélyebben meg kell vizsgálnom. Egyszer.
Hónapok teltek el, mióta hallottam ezt a mondatot. Akkor is elgondolkodtatott, most viszont új fénybe került. Voltak apró félreértések itt a hozzászólásokban, és más blogokban is feltűnt, mennyire nehéz egymást megérteni. Miért?
Mert magunkat olvassuk. Nemcsak a könyvekben. Itt is. Minden hozzászólásban, minden kommunikációban. Persze ez az „amint bent úgy kint” alapigazság egyik megjelenése, de vajon gondolunk erre, mikor olvassuk egymás reakcióit?
Tegnap este Imádkozás közben valami nagyon kézenfekvő, de mégis értelmezhetetlen dologgal találtam szemben magamat. Azt vettem észre, hogy amikor imádkozom, akkor általában kérek. kérek egészséget, boldogságot, segítséget, örömet… sokat kérek. Persze az esetek túlnyomó részében nem magamnak kérek, hanem úgy kb mindenkinek. barátnak, jónak ,rossznak. fohászkodom a békéért az önnön hiúságom és akaratosságom, stb elhagyása végett, fohászkodom, hogy harmónia és egység legyen. Kérek. Isten arra való hogy kérjek?
Csak egy történet futott át rajtam, gondoltam megosztom:
Élt egyszer egy csodás gyógyító, aki a legkülönfélébb betegségeket is el tudta űzni a hozzá fordulókból, de csak olyanokból, akik önmaguk is tettek már azért, hogy a betegségük kialakulásának lelki okát megoldják. Ez a gyógyító ezt elsőre látta a hozzá fordulókban, kérdés nélkül tudta, hogy tud-e segíteni vagy sem, hogy tettek-e magukért az emberek, vagy sem.
Sziasztok!
Van egy kérdés, ami mostanában elég sokat foglalkoztat.
Az utóbbi években elég jól éreztem magam, mert nagyjából elértem azt, amire vágytam, amit elterveztem, és más dolgok sem zavartak különösebben. Azt hiszem, ez az elégedettség állapota, teljesen jól vagyok a bőrömben és nem kívánok máshol lenni, más ember lenni, vagy valami mást csinálni. Nekem minden úgy van jól, ahogy van!
Tapasztalom, vallom és tanítom, hogy minden úgy történik az életünkben, ahogyan az bennünk belül jelen van. A külső életünk a belső énünk kivetülése. Ma találtam egy idézetet, amelyik pontosan erről szól, gondoltam téma indítónak jó is lesz ide:
Sziasztok!
Van kristálygombám, ha valakit érdekel, írjon a mélcímemre, publikus!!!!!
Üdv!
Gyöngyház
Körülbelül 2 éve tudok egy kapocsról, amely erősebb bármilyen köteléknél, amit eltudsz képzelni! Ez az ún. reinkarnációs kapocs. Röviden annyiról van szó, hogy az előző életbeli társaddal vagy éppen közeli ismerősöddel együtt születtél le, több év különbséggel a Földre és amikor egymásra találtok a lelkeitek érzik a másikat, emlékeznek azokra az érzésekre, melyeket előző életetekben egymás iránt tápláltatok.
Ahogy a kicsiséget láthatatlanságként éltem meg, a nagyságot pedig csodálatosságként, a hétfői klubon a félelmek megismerését és oldását kezdtük el boncolgatni, ahol is arra jutottam, hogy a jelentéktelenségtől való félelem húzódik az önhazugságaim, játszmáim mögött…
Az élet úgy hozta, hogy nem bontottam tovább ezt a csomagot, sőt, folytattam azt a hozzáállást, amit a felismerés előtt… meg is kaptam a magamét: jól lebetegedtem. Azzal a mondattal jöttem el, hogy „gyerünk, csináljuk, felvállalom magam”, és homlokegyenest az ellenkezőjét csináltam. Nem csoda, ha stoptáblát kaptam.
