Archívum
A Blogbejegyzés egy személyes történet, élmény megosztására szolgáló tartalomtípus.
Remélem ez a téma még belefér az oldal kategóriájába.
Azért bátorkodom erről nyitni egy blogot, mert én személy szerint azóta foglalkozom a témával, amióta belecsöppentem a spirituális világba.
Szerintetek kivitelezhető lenne egy tudatos, életcentrikus kommuna összehozása?
„Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem? Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.”
Sokat gondolkodom azon, hogy jó-e nekünk egyáltalán, hogy tudunk gondolkodni..
A liturgia, ahogyan a sírig eljut, az én szempontomból, most nem annyira lényeges. Nem az a gondom, hogy hogyan jut el a test a sírig.
A gondom az, hogy miként támad fel?
Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a meghalás folyamata, és abból a folyamatból, vissza lehet-e fordulni a mi anyagi világunkban?
Vasárnap reggel nagy tervekkel ébredtem…, valami finomat reggeliznék, mi is legyen az? Aszalt paradicsom, olivabogyó, pestoszósz, vaj és tejföl, isteni fincsi kenyérre kenhető krémet kaptam. Erőteljes ízű volt, de ízlett és csak ettem, ettem… Már akkor éreztem, hogy ez talán sokkolni fogja a gyomromat. Estére realizálódott is ez az aggodalmam. Eleinte csak kevésbé, majd egyre jobban fájt a gyomrom és émelyegni is kezdtem. Mikor már órák óta ebben a kínzó állapotban voltam, úgy döntöttem, hogy elég volt és belemegyek ebbe az émelygős, borzasztó rossz közérzetet adó állapotba.
Érdekes élményben volt részem pár órája, muszáj leírnom, nem hagy aludni a dolog. Egy nagy kád vízben feküdtem, lazultam… szeretek a kádban relaxálni, megnyugtat. Megjegyzem, nem aludtam, kb. fél percre csuktam le a szeme. Szóval csukva volt a szemem, és egyszer csak azt éreztem, hogy jobbról valami hatalmas emelkedik fölém, fekete és ijesztő. Kinyitottam a szemem, és a két éves fiam állt a kád mellett vigyorogva. Észrevétlenül jött be, míg csukva volt a szemem. Az auráját érezhettem, ahogy odaállt mellém, szinte arrébb nyomta az enyémet.
Beszélgettem Buddhanitával és megkérdezte, hogy mi a véleményem a hűségről. Majd később kimentem a konyhába és közben hallgattam a tv-t a másik szobából és az a mondat ütötte meg a fülem, hogy: Én vagyok a Te kis feleséged!
Korábban is filóztam már ezen a házasság, hűség, a párom a barátom/barátnőm, társam, haverom, gyerekeim anyja/apja, stb, stb, stb… hogy az jó e és ha igen, akkor mire, ha nem miért nem…
Sokat töprengtem ezen. Fájt is sokáig, hogy az emberek értékelik, analizálják egymást. Véleményt alkotnak, ítélkeznek.
Egészen addig, míg magamban nem tisztáztam ezt a kérdést.
Én is értékelek, véleményezek, ítélkezek. Az eszméim miatt viszont magamba folytottam, sőt, lelkiismeretfurdalásom volt ezek miatt. Jött a bűntudat, az önkorholás, az önmarcangolás. Most viszont úgy látom, igen is értékelni kell.
Mostanában mintha ezzel foglalkoznánk jobban az oldalon. Mi zavar? Mi sért? Kit sért?
Félreértések, megbeszélések, olykor sértődések történnek. Olykor valaki jobban rápörög a dologra, valaki, csak rálegyint.
De most vizsgáljuk meg, magát a sértődést-sértést.
Az én tapasztalatom az, hogy elég szubjektív ez a fogalom, ki vajon min sértődhet meg.
Nekem is sokáig nem volt tiszta ez az elv, de most megosztom veletek én hogyan használom mostanában:
Szeptemberben Magyarországra jön a Dalai Láma!
Idén a miénk az egyetlen európai ország, ahova ellátogat, és kb. 3-4 napot fog itt tölteni.
Eljöttök az előadásaira?
