Archívum: Fórum témas

Sziasztok!
Régóta olvasgatom a fórumot, de most úgy gondoltam, én is tanácsot kérek. 2012 nekem nagyon nehéz volt, spirituális fejlődésre vágytam, hát megkaptam hozzá a leckét. A férjem elhagyott, magam maradtam a gyerekekkel, új életet kezdtem, elköltöztem.
Közben megtetszett valaki, de köztünk rengeteg akadály van és azt hiszem csak én vonzódom igazán. Amire eddig rájöttem, hogy párkapcsolataimban nem szerettem eléggé önmagamat, most is a külvilágtól várnám el, hogy szeressen.
Tehát meg kell tanulnom szeretni igazán magamat. Van erre valami jól bevált módszeretek?

Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy önismerettel foglalkozó oldal, és nem is vagyok politizáló alkat. (Éppen ezért Sanyi, ha nem érzed ideillőnek a témát, akkor felhatalmazlak, hogy töröld.) Ugyanakkor mégis egy ideje foglalkoztat a kérdés, hogy mire tanít minket a magyar politikai és gazdasági helyzet? Mit kéne nekünk, „kisembereknek” másképp tenni, milyen dolgok tudatosítására lenne szükség, hogy ebben is változás álljon be? Egyáltalán kell-e a változás ezen a téren szerintetek?

Sziasztok! Igazából nem is tudom, hol kezdjem, valójában a tanácstalanság sodort ide. Nem vagyok túl spirituális, nem is foglalkoztam soha a témával. Van azonban egy problémám, betegségem, ami nem szűnik, és egy barátom bogarat ültetett a fülembe, hogy talán volna rá megoldás.
Biztos piti kis dolognak tűnik: folyton fáj a torkom. Akár hónapokon keresztül, majd elmúlik és ismét fájni kezd. Sok orvosnál jártam, orvosilag abszolút alátámasztható: eredhet a refluxból, a munkám során beszívott porból meg még egy csomó mindenből, és ez mind oké. De nagyon megkeseríti az életemet.

A tudatossággal kapcsolatban szeretném, ha segítenél eloszlatni egy félreértést, vagy nem tudást, ami bennem van.
Rosszul gondolom azt, hogy tudatosak nem csak akkor lehetünk, ha mindent átgondolunk és tudjuk, hogy mit miért teszünk (egóból, vagy szívből)? Tényleg kell mindent elemezni az életünkben? Korábban ezt hittem, de rendre tévútra vitt.

Beleolvastam több fórum témába és meglepődve tapasztaltam, hogy rajtam kívül vannak mások is, akik úgy vélik, hogy az élet egy kényszer, és börtön.
Ez a vélemény, érzés, már gyerekromban kialakult bennem, nem olvastam ilyenről, és soha nem gondoltam, hogy vannak rajtam kívül még mások is akik ezt így gondolják.

Most meglepődve olvasom, hogy vannak más személyek is, akik így élik meg az e-világi létezésüket.
Véletlen lenne, hogy vagyunk páran akik ezt így élik meg? Igy éreznek a világgal kapcsolatban?
Én sosem éreztem, hogy bármi közöm lenne ehhez az életnek nevezet akármihez.

Érdekes kérdés a lelkitárs kérdése. Több párkapcsolat, szerelem után, egyszer csak a semmiből megjelent az életemben az a nő, akinél tudatosan tudtam, hogy Ő a társam. Ez nem olyan volt mint a korábbi szerelmek, ezért nem is tudom mihez hasonlítani, vagy körül írni.
Egyszerűen ott állt ő, és tudtam, hogy ő társam. Ezt olyan szinten és magabiztosan tudtam mint még soha eddig semmi mást, és azóta sem volt hasonlóban részem.

Tudtam, hogy vele fogok élni, és valóban, a sors, az élet, vagy nevezzük bárhogy is, mindent megtett, elkerülhetetlen volt ennek a kapcsolatnak a létrejötte.

Néhány éve kényszerből együtt kellett élnem olyan emberekkel, akik ugyan a családhoz tartoznak (szerzett rokonok), de nem érzem őket odatartozónak. Olyan lelki sebeket szereztem, amiket azóta sem tudtam kiheverni. Okot sem adtam rá, mégis folyton bántottak, szóval, tettel, sokszor a hátam mögött. Gyűlöletes volt maga a környezet is. Minden erőmmel azon voltam, hogy kilépjek belőle. Végül sikerült.

Sok-sok évvel ezelőtt megismerkedtem egy nős férfival. Én túl fiatal voltam, ő rossz házasságban élt. Engedtünk az érzéseinknek, ami miatt a mai napig lelkiismeret furdalásom van. Vergődtünk egy darabig ebben a kapcsolatban, majd kiléptem belőle. A barátságunk azonban megmaradt, néhanapján beszélünk, de sosem találkoztunk azóta. Régen minden érzésünket, gondolatunkat megosztottuk egymással, és ha valami problémánk van, továbbra is szívesen meghallgatjuk egymást.

Értek tragédiák, veszteségek, sérelmek és ezekbe kapaszkodva elmélkedem és őrlődöm, a múltbéli lelki sebeimbe kapaszkodom, mint pók a hálójába.
Sokat alszom, és kihasználom azt a kényelmes helyzetem, hogy negyven évesen ismét a szüleimmel élek és nem dolgozom, nincsen munkahelyem, eltartatom magam.
Persze keresek állást és néha próbálkozom és elvállalok alkalmi munkát, főleg a látszat kedvéért, de valahol belül érzem, hogy nem is akarok dolgozni menni.

Egy kérdésem lenne hozzátok. 2 éve „kutatom” a spirituális utat, és közben sok magasabb szintű tapasztalásban is volt részem, de a mindennapi meditációt hanyagoltam.